Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Alföldy Jenő: Halandó kézzel halhatatlanul (Illyés Gyula Őszi vendéglátás című könyvéről)

nem csupán a közvetlen környezetéhez kötik az embert. De olyan is ritkán akadt, aki e kapcsolatban oly fontos közvetítőnek tudta és érezte a nemzeti lét, a nemzeti kultúra valóságát, folyamának hömpölygését, mint Illyés.

Másként mondva: nem kellett egymástól különválasztania létverseit és magyarság-verseit. Ifjúkora kedves filozófusa, Bergson „élettartam"-át és a történelmi folyamatot. Egyidejűleg, vagy legalább szinkrónban élte meg a kettőt. Ezért nem hasonlít azokra a hatalom szájíze szerint politizálgató „követőire" (epigonokat ne mondjak), akik (főleg a hatvanas években) kettős könyveléssel éltek: megírták a gyorsan múló „időszerűségnek" szóló vezércikk-verseket, majd amikor magas állami tisztségekkel megfejelt hivatali munkájukból szabadságolták magukat, eltűnődtek életük múlandóságán, s megírták műveiket a „halhatatlanságnak". Kétféle verseik együtt hulltak ki a rostán - a vártnál is hamarabban, olykor sajnálhatóan. (Garai Gábor tehetségéről, Babitson iskolázott verskultúrájáról Illyés ejt néhány szót egyik esszéjében; Váci Mihálytól is sokat várt, elismerően nyilatkozott róla.)

A küzdő ember, Illyés Gyula nem ismert szabadságolást harcaiban. Természete volt a vívás. Mindössze két alkalommal beszéltem vele - csak évei számára nézve „hajlott" korában -, de oly gyors váltásai voltak, mint a hivatásos vívóknak, akiknek legfőbb munkaeszközük a váratlanság, a villámgyors reflex, a riposzt. Humora, kedveskedő vagy megszégyenítő - pedagógiai módszernek is kitűnő - iróniája ugyancsak a párbajtőrözők csuklómozdulatának sebességével villant. Gesztusai olykor színészi rögtönzésnek is beillettek. („De magasak vagytok! A fejemre nőttetek" - mímelt ijedelmet hetvenkilenc tavaszán Lakitelken a fiatal írók gyűrűjében körültekintve.) Mivel naplóit nem ismerhettem, dehogy is gondoltam arra, hogy belül micsoda zöldszemű szörnyekkel viaskodik a depresszió lelki dzsungelében.

Idős költőknél nem egyszer megfigyelhető a mű rögtönzésszerű volta. A stílus régen kialakult már, formai trükkök, művészi pepecselés nélkül is jellegadó a hangvétel, a gondolat maga is. Úgy rövidül le a személyes és az egyetemes közti távolság, mint korábban sosem. A tárgyi közvetítő (fontoskodóbban: az „obejktív korrelativ") veszít fontosságából. A költőpátriárka pontosan úgy viselkedik, mint általában az öregek, de jól időzített legyintése, köhintése már gondolkodásra késztető vélemény. (Weöres Sándor késői költészetében - az utolsó nagy csúcsot jelentő Psyché utáni éveiben - sok jelét láttam ennek.) Ilyesmit kétségtelenül észlelni vélek Illyés e kötetében is, de az ő öregkori lírája korántsem merül ki a jelentőségteljes gesztusokban. Fontos a rögtönzés, lelki szükséglet is lehet, mint a sóhaj vagy mint az eufémizmusba csomagolt káromkodás, szitok. Az idős költő kötetnyi „táviratot" írt cigarettapapíron elférő terjedelemben. Az epigrammatikus tömörség, a riposztsze- rű pengevillanás csakugyan az egyéniség magvából fakad. Pontosan egybevág azzal az egyéniséggel, akit szerencsém volt megismerni. Mint stilisztának, kedves példája volt az egy-két mondatos üzenet, amelyet szerelmünknek adunk fel táviratban: a szöveg nem tűr árkaimat, köntörfalazást. A csörtét szúrással, vágással, csattanóval záró epigramma, akárcsak a versben hallatott segélykiáltás, a fohász vagy a jajszó - tehát sokszor a dal is - ilyen gyors kifejezést kíván. A rögtönzés nem tűr hevenyészett fogalmazást. Nem a megírás idejére, hanem hatására vonatkozik. Akár évekig is alakulhat egy kis vers. A megírás időpontja és időtartama, ahogy Illyés maga is figyelmeztet a kötet egyik esszéjében (az 1973-as Minden lehet verseskönyv utószavában), bizonytalan: sokszor évekig pihen a versötlet, hogy egy új ösztönzés hatására váratlanul csírát hajtson.

Néha töredékességet is éreztető miniatűrjei ugyanolyan élénk figyelmet érdemelnek, mint e kötet nagy ívű versei vagy mint a „tisztes ipart" külön elismerésre késztető szonettjei, melyekből négyet is találhat a poétika tanítója-tanulója, ha van ilyen (Csokonai idejében középiskolai szinten is volt). Antológia című hétsorosában a „páros- és keresztrímek" s a „könyörtelen klasszikus ütem" a költők „gyönyörű képességét, a rendet" szolgálják - szalad a toliamra József Attila szava, talán azért is, mert gyönyörű a róla szóló megemlékezés is az

97