Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Alföldy Jenő: Halandó kézzel halhatatlanul (Illyés Gyula Őszi vendéglátás című könyvéről)
egykori kebelbarát és vetélytárs tollából. Nem igaz, hogy nem ismerte föl József Attila tehetségét az értők még oly szűk, de bátorításra elegendő tábora - fejtegeti. - A baj az volt, hogy ez a társaság, mely talán éltethette volna még tíz évig, „változatlanul a csodagyermek villanásait honorálta benne akkor is, noha az önvádat már békévé oldotta az emlékezés. Az önostorozás meddő túlkapásait elvégezték mások, tudjuk, lehetőleg úgy elvakulva, hogy a szöges flagella Illyés Gyulán csattanjon legnagyobbat. A „csodagyerekről" szóló észrevétel ad még majd gondolkodni valót a tárgyilagosságot kedvelő irodalmároknak Illyés legnagyobb nemzedéktársáról. A kis terjedelmű remeklések közül még egyet idézek, a Kényszerű sötét címűt: Faltól falig - hogyha már így lett - féreg, kúszok, kitapogatva Marsot, Bakot, Ikret, Fiastyúkot. A kép világokat ível át a kozmikus és a földszinti távlat között. A blaszfémikus önlefokozás arra jó, hogy az istenülés esélyét elbukva is magának fenntartó embert vetítse elénk. A hatalmas ellentét a drámaíró Vürösmartyból ismerős -, a „féreg" és a csillagnevek kontrasztját éppúgy nem lehet tovább fokozni, mint az Ej monológja ban. A négysoros mégsem romantikus: Illyés maga emlegette „földhözragadtsága" nem is az alant „kúszás"-ban nyilvánul meg. Az csupán az ellentét egyik pólusa. A nyelvi anyag józansága teszi, hogy eviláginak érezzük: a „hogyha már így lett" prózai közbevetése, a „kitapogatva" groteszksége, mely fucsa módon mégiscsak óriás Gulliverré növeszti a versbe foglalt embert a liliputivá alacsonyított égbolt csillagai közé heveredve. Istenkísértő vers. De hogy is állunk ezzel az istenkísértéssel? Hetvenes és nyolcvanas évei közt várhatnánk a költőtől a hit révébe érkezést, vagy azt az alázatot, amely a megismerés lehetséges határán tölti el az embert, amikor végességét - az értelemét is! - kénytelen belátni. Illyés számos versben már korábban szembenézett a metafizika nagy kérdéseivel, s többnyire a tagadás álláspontjára jutott. Az életműve egészét ilyen szempontból vizsgáló irodalmárnak ezért oly izgalmas kérdés, hogy utolsó éveiben, hónapjaiban vagy heteiben akár, volt- e hajlandósága arra, hogy megtérjen, vagy sem. Nem több, mint korábban, úgy észlelem. De ezzel azt is mondtam: régebben sem kevésbé, mint élete alkonyán. Néhány bekezdéssel föntebb voltaképp erről is szóltam: az idő, a mindenség, a csillagok, a természeti erők faggatójaként szinte mindennapos kényszereként foglalkozott azzal a megfoghatatlannal, akit vagy amit - illetve ezek hiányát - Istennek nevezzük. Sok versét megnevezhetném, amelyben a kételynél, tagadásnál nem jut tovább. Még többet, amelyben — ezúttal Adyval mondva - érzi az „Isten-szagot". Ilyen a kötet - és az újabb magyar líra - egyik legszebb darabja, a Cél felé, bár közömbösen. Csak egy részletét idézem, de a két kiragadott kép elég, hogy mi is érzékeljük azt a metafizikai illatot, amelyet eddig Ady közvetített legjobban, például A Sion-hegy alatt című versében. Illyés így ír: Olajukat a földből szopva, lámpaként égtek a szürkületben a karcsú törzsű rózsafák... Egyszerre hunytak el. Csekély zúgás után átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus, egy szarvasbogár, egyre finomabbá szőve maga mögé a csöndet. 98
