Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Alföldy Jenő: Halandó kézzel halhatatlanul (Illyés Gyula Őszi vendéglátás című könyvéről)

Ennyit a kötet sajtótörténeti vonatkozásáról. Ennél is fontosabb és izgalmasabb a benne fölvonultatott irodalom. Lapjain Illyés Gyula utolsó korszakából való versek és esszék olvashatók egy nevezetes drámával, a Kiegyezéssel megtoldva. (Ez külön elemzést, bő kifejtést igényel, mely nem fér bele mostani mondandómba. A színdarab - egy banánköztársaságba áthelyezve - megvilágítja az író 1956 utáni társadalmi küzdelmeit, a Rákosi börtönét megjárt állami és kulturális vezetőkhöz való viszonyát, a felemás emberektől kapott felemás szabadság több mint kínos ellentmondásait. Lesz még jócskán róla szó, remélem.) Mindezek nem ölelik föl Illyés utolsó alkotó éveinek minden írását (más folyóiratokat is kitüntetett írásaival, a Forrást például), de a könyv teljes értékű rálátást ad az utolsó éveiben is igen tevékeny költő világára.

Alig túlzók, ha azt mondom, hogy a magyar irodalom történetében elsőként Illyés Gyula hozott tető alá jelentős öregkori költészetet. Méghozzá élete egyik legharcosabb korszakában (a sok közül): amikor a határokkal szétszabdalt magyarság megmaradásáért folytatott küzdelem élére állt. Elsőségének egyszerű oka, hogy nagy költőink az ő nemzedékét megelőzően többnyire nem értek meg magas kort. Az „öregkori" verseiről oly nevezetes Arany János a hatvanas éveiben írta meg őszikéit, a szellemi rangja révén ugyancsak „nagy öregnek" tartott Babits Mihály pedig ötvennyolc évesen hunyta le szemét. „Életem hatvanhatodik évébe' / Köt engemet a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe" - írta Arany Sejtelem című négysorosában. Illyés így licitál rá 77 című ötsorosában: „Életemnek dupla hetes évében / volnék vetni-valóknak még bővében / (hallom a szót rádióban, tévében) / egyes kalász tarlott tábla szélében, / rengve a két kasza közel szelében."

Az 1960-as évek nevezetes öregjei közül Füst Milán már fiatalon megírta öregség-verseit. Kassák és Aprily, sőt Weöres is szinte Illyéssel egyidejűén alkotta ilyen tárgyú költeményeit, de úgy érzem, az öregedéshez és a közeledő halálhoz mindjük közül Illyésnek volt a legérzékenyebb földrengésjelző készüléke. A múlandósággal szembenéző versei a küzdő ember, mégpedig a sírni és mosolyogni, kételkedni és remélni egyaránt képes ember arcvonásait rajzolják ki előttünk. Olyanét, akit a szenvedély s a szenvedés nemcsak meggyötör, hanem föl is emel, meg is szépít.

Németh László még a harmincas évek elején - a daliás idők teljében - írta le számos elismerő és kifogásoló észrevétel summájaként, hogy Illyés számára az idő, az öregedés, a halál iszonyata lesz az az élmény, amely őt mint művészt elmélyíti és befejezi. A jövendölés egy alig harmincéves kritikusé. Jó, hogy harminc-valahány évvel később még ő maga is láthatta beigazolódni szavait a Kháron ladikján olvasójaként. De Illyés öregkori lírája ama prózai művét követően még másfél évtizeden át küszködik, nem csupán azzal a kirkegaard-i aggódással, amelyet a nemzedéktárs eléje rajzolt. Naponta ringbe szállt azzal a gyötrő ellenféllel is, amelyet közvetlenebb formában a sok kötetes Napló idéz fel az Illyés- kutatók és az életművel betelni nem tudó olvasók előtt: az időről időre rátörő, ismeretlen eredetű depresszióval. Ifjú évei óta kínozták a fizikai kínokban is megnyilvánuló szorongások, a lelki fájdalmak. Megtanult velük együtt élni. Kordában tartotta, és ha kellett, „po- tomságnak" vette őket, mert volt miért túltennie magát alattomos támadásaikon. Akadt elég tennivalója. Adott eleget a történelem, a sors. Az együttérzés hátrányos helyzetű és igaztalan vádakkal illetett honfitársaival. A fák, vizek, madarak, a szerszámnyelek érzékelése. Az unoka orra „csengőgombján" is tapintható idő. A tudatosított elmúlás.

Alig van költőnk, aki ennyi idegvégződéssel fogta fel az idő, mondhatni, filozófiáját. És alig van, aki hozzá hasonlóan fiziológiai élményeként érzékelte az időt, a személyes élettartamán messze túlmutatót. Aki úgy hallotta percegő karóráján és szívverésén a történelmi óra ketyegését, mint ő. (Az életmű egyik legszebb, legnagyobb verseként a Finom fül magános házban vall erről a kötetben.) Ismét az ifjú, harmincéves kritikust, Németh Lászlót idézve: alig volt még, aki mint ő, úgy érezte azokat a „metafizikai nyilallásokat", amelyek

96