Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Lőrinczy Huba: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…" (Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története)

alattomos hunyászkodással párosuló gátlástalan önérvényesítés (etc.) jelképévé, kiről még magánleveleiben is mindenkor mélységes elítéléssel és megvetéssel beszélt.21 Épp azért gyűlölte oly engesztelhetetlenül, mert - Julien Benda híres (Máraitól természetesen jól ismert és teljes azonosulással olvasott22) esszéjének címét parafrazálva - az áruló írástudót látta benne, aki megcsúfolta tehetségét, túlbuzgón s mégis gyáván a cselekvés terepére tévedt, s nagy készséggel vállalta mindazt, miből ő soha nem kért.

Ehhez az Illyés-portréhoz az 1943-1944-es diárium húzta meg az első ecsetvonásokat. Akad e Naplóban oly bejegyzés is, amelyben Márai „népiektől" s „urbánusoktól" egyaránt elhatárolódik,23 ám ez a kivétel, amiként az írótársról is egyszer ejt csupán fenntartás nélkül becsülő szót, helyeselvén a Puszták népe francia kiadását („Nem hiszem, hogy valaha is ártott egy nemzetnek az, amit legjobb fiai világgá kiáltottak megismerésben és igazságban. [...] Gyógyulás nincs diagnózis nélkül").24 Abban sincsen semmi különös - még ha nézeteltérést jelez is -, hogy a diárium egy helyütt polémiába fog Illyés „rikkantó kürtszavá"-val, úgy tartván: „A magyart nem gyűlölik a világban, inkább csak megmosolyogják. (...) A magyart, ha a világba megy, hamar megbecsülik és megszeretik: nemcsak a vasmunkásokat és bányászokat, mint Illyés írja, hanem az orvosokat, mérnököket, tudósokat is (...)".25 A következő okfejtés viszont már elevenbe vág; az akadémiai székfoglalójára készülődő s előadásához anyagot gyűjtő Márai hirtelenül odaveti: „Illyés Gyula »Petőfi« -je nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár. Beteges gőgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hánya veti türelmetlensége, féktelen önbecsülése; mindez valóság, akárhogyan is mentegeti Illyés. A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben (...) a hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmesen önző embert. Ezek a nagy önzők természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat... ezt tette, akarva, akaratlan, Petőfi is, aki, mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt. - Ez a reánk maradt »hiteles daguerrotip« egyik arcéle. A másik: Petőfi, aki a »Puszta télen« -t, a »Tündérálom« és a »Szeptember végén« című verseket írta; s a többit mind, amit írt, az egészet. - A féltékenységben, mellyel a lányos, piruló Jókai ellen fordul, mikor az a marcona Laborfalvy Róza öklei közé esik: sok az öntudatlan, lappangó homoszexuális elem."26 Nincs kétség: ez a naplórészlet vehemens támadás Illyés és a népiek kultikusan tisztelt példaképe, bálványa ellen, ámde afelől sincs kétség: Márai „csak" Petőfit, az embert kárhoztatja fennen, jellemét, erkölcsét; Petőfi, a művész előtt mélyen meghajol. S épp emiatt gondolhatjuk joggal: e fejtegetés - Petőfiről szólván - burkoltan Illyésről is beszél. Föltevésünket bizonyossággá erősíti egy későbbi diárium-bejegyzés: „X. kitűnő író. Versei csináltak, de prózája izmos, okos, nemes. S ezenfelül: sunyi, puha és gyáva jellem. Csodálnom kell prózáját, el kell kerülnöm személyét és szereplését."27 Nos, ez a tömör bemutatás - óvakodik noha az érintett személy megnevezésétől - csakis Illyés Gyulára vonatkozhat; ugyanúgy rosszall és dicsér, amiként Petőfi esetében, s ugyanazt rosszallja és dicséri, amit Petőfiben. Márai Ulyés-portréja reávetül a Petőfiére - és megfordítva: a Petőfiről alkotott képe az Illyésére. S így lesz ez a továbbiakban is. Valahányszor Petőfit emlegeti Márai (eléggé gyakran s majdnem mindig elítélő hangsúllyal teszi ezt28), kimondatlan Illyésre is gondol és utal, s az sem véletlen fejlemény, hogy 1945 után az addig csak magasztalt Petőfi-líráról29 is egyre fanyarabbul nyilatkozik. Eszünkbe jut: a szembefordulásig Illyés költészetéről is volt Márainak jó szava.. .30

Az 1943-1944-es följegyzéseket egybegyűjtő naplókötet a felszabadulás évében kiadóra lelt, így az ellenlábasnak is módjában állott elolvasnia. A személyét és munkáit aposztrofáló részletekre nem reagált Illyés, a diáriumról mint egészről viszont maró gúnnyal ítélkezett. „Márai Napló-ja. Minden együvé van hordva benne, ami egy nagy író lelkületére jellemző - egy adótiszt képzelete szerint. (...) megfelelő elosztásban és vegyítésben, a végzet és egy gondos szakács utasításai szerint" (etc.), s Illyés ráadásként Márai szorgalommániáját és túlságos termékenységét is nehezményezi.31 Mindennek szempontunkból nincs különösebb jelentősége - legföljebb annyi, hogy az elhatárolódás immáron kölcsönös (jelzik ezt további, szintúgy 194648