Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Vekerdi László: „Semmi sem oly közös, mint jövőnk"

érintettségéről''. De Borbándi Illyés hű tanítványa volt: tudta, hogy a becsületes alku alapfeltétele a túllátni tudás a személyes sérelmeken.

Nem igen szokás emlegetni Illyésnek ezt a tulajdonságát, pedig számos példáját mutatja életműve. Barátságainak kríziseiben - József Attilával, Kassákkal, Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Fülep Lajossal - általában ő volt a sértettebb fél, és mindig ő, aki a békülés érdekében először lépett; Fülep esetében nem létező „vétkének" vállalásáig, a nagybeteg József Attila megnyugtatása végett pedig egészen a lemondásig a mindkettőjüktől rajongásig szeretett nőről, utóbbi hozzájárulásával persze. Domokos Mátyás filológiai kutatásai és feltáró interjúi, Valachi Anna József Attila monográfiája, a Naplójegyzetek vonatkozó feljegyzései dokumentálták Illyés nagylelkűségét; de tán regényeiből sejthető legszebben barátságainak és ismeretségeinek bonyolult és végtelenül finom emberi - „posztmodernül" szólva - „kontextusa": nem egyszerűen közösségi, hanem közérdekű jelentősége.

Illyés ismételten, olykor kedves iróniával hivatkozik „bandázó" hajlandóságára, egészen pusztai felnövekedéséig és neveltetéséig vezetve vissza ezt a közösségi vonzalmat? felelősséget? fegyelmet? (remélt) biztonságot? Élete vége felé a Beatrice apródjaiban lényegretörő tömörséggel fogalmaz: „engedelmeskedni egy embernek - azt nem. De egy banda közös céljának - azt bármikor kéjjel. "

Lágyabban közelíti meg azonban ugyanezt egy korábbi, „Nyugatibb" emlékezés: „Az orléans-i rakparton ültük végig a part magas kőpárkányát - olvasható a Hunok Parisban elején -, végre teljes számban. Valóban egy kicsit sokan voltunk. Lógó lábunk alatt, lent a kőfal aljában, a még sekély víz kiütköző tégláin horgászok guggoltak és álltak, s tartották horogvesszőiket olyan órákra vállalt mozdulatlansággal, mintha előttük a Sárga folyam s nem a Szajna csillogott volna, ugyancsak időtlen mozdulatlansággal. Szívembe béke költözött, a lakást illetően is: állandóbbnak éreztem az eddiginél, majdnem véglegesnek. A szigetből, mint egy jó összemarok ternyérből, biztatás áradt felém, valami olyasféle, hogy közöm van hozzá, valami hazai nyugalom."

Az ifjú Illyés Párizsban, az ifjút évtizedek múltán vállaló idehaza, és a megifjult Németh László Hódmezővásárhelyen ugyanazon „közöm van hozzá"-val néz körül a maga éppen aktuális Szigetén: a Szajna partján, a Magyar Csillagon, a körtöltésen az óraadók királyságában. Innen, ebből a többiekhez húzó „közöm van hozzá"-ból lehet tán leginkább megközelíteni a Vízügyi Hivatal-metafora kategorikus imperatívuszát, az irodalom kötelességszerű feladatvállalását olyan országokban és helyzetekben, ahol a „közöm van hozzá"-t konokul politikai és gazdasági feltételekhez, politikai és gazdasági lojalitásokhoz kötik. Nem csak a vezetők. Az lllyés-breviárium 114-ik tétele szerint:

Minden időkben a szolga szüli a tirannust. Vagyis az abszolút monarchiának a feltétele az abszolút szolga.

Minden uralkodó, minden vezér, minden „vezető szerepre" törekvő párt abszolút szolgákká és kliensekké igyekszik formálni az alattvalókat és a választókat; de szerencsére még a diktátoroknak is többnyire csak az abszolút szolgaságig sikerül eljutniuk.

Szolgaság és szolga, akárcsak szegénység és szegény pedig merőben különböző két kategória. A Puszták népének legmeghatóbb, illetve legvérlázítóbb oldalaihoz tartoznak azok, ahol a szolgaságba kényszerített szegények megőrzött emberségét, illetve embertelen megaláztatását festi az író. A könyv a maga korában valószínűleg épp a kettő szembesítésével és rímeltetésével érte el kivételes hatását, s vált meghatározóvá írója pályáján és a magyar demokrácia történetében. Ahogyan például a keserves mindennapi robot kínjai ellenére szinte valamiféle Családi kör-szerű idillben feloldódó 7. fejezetet követi az „Arculcsapásban a pusztai 30-35 éves koráig részesül" mondattal kezdődő

36