Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11. szám - Vekerdi László: „Semmi sem oly közös, mint jövőnk"

Illyés példája a becsületes alku lehetőségéről az irodalmi és szellemi életen úgylehet messze túl segített élhetőbbé tenni a honi életet; meg se igen gondoltuk, mennyit köszönhetünk személy szerint, egyénenként neki. Ki mérte fel például, mennyire tette éppen Illyés becsületes alkuja lehetővé az annyit emlegetett „öncenzúra" elviselhető keretek közé szorítását? És egyebek közt nem épp a becsületes alku hiánya miatt érezzük ma változatlanul érvényesnek József Attila sorait a jogsértő kartotékok előkotrásáról? A Borbándi egybegyűjtötte idézetek az itthon ma magyarként élés gondjaival ugyanúgy összefüggenek, mint 1972-ben az idegenben. Azt, hogy egy ország milyen messzire esik Nyugat-Európától - olvassa ránk a Hunok Parisban Illyése - nem annyira a földrajzi koordináták szabják meg, „hanem inkább tán ez a két hosszúsági és szélességi kör: hány a jó író és - közvetve vagy közvetlenül - mennyit lehet a közpénzből lopni". Végső soron tán becsületes alku kérdése ez is. Az alap mindenképpen a másik ember jogát elismerő és elismerésére jogot formáló magatartás, amit Illyés a becsületes alku első feltételeként definiál: „senkit jogában ne sértsünk". Ez a kathár, azaz nem a szó köznapi értelmében eretnek, hanem „tiszta" öntudat az aranyfedezete Illyés kollektivista derűlátásának. Ahogyan például a Breviárium „Emelkedő nép" címszó alatti nyolcadik tételéből sugárzik:

8 Bízom a magyar nép erejében. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily próbák érték is; hisz nem kis mértékben épp próbái megállásával jelezte életerejét és világravalóságát. Nem tudom, mit hoz a holnap, de részletes képem van arról; amit a századnak kell hoznia. Bizonyos vagyok abban, hogy a föld népei az osztálynélküli társadalom útján haladnak. Szerves egyesülésük első állomása a teljes egyenjogúság. Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másképp, mint szóértéssel, vagyis békével, képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás. Egy tizennégy-tizenöt milliós nyelvközösség nem megvetendő munkaterület még a világ népeinek együttesében sem. Bizonyos vagyok abban, hogy a magyar népnek ügyét szolgálva, az emberiségnek soron lévő fenti két célját szorgalmazzuk mi magyarok éppúgy, mint akiknek rokonérzését és segítségét - vállalkozásainkban s nehézségeinkben - megnyerhetjük. Bízom tehát abban, hogy van okunk szívósan és jókedvűen dolgozni halálunk pillanatáig. (1971)

A sorokból a Tiszták hegyi levegője árad, a vereséget sem kizáró kollektív bizakodás. Bizakodás nem a győzelemben, hanem az igaz ügy szolgálatában. Az előző tétel, a két világháború közötti kort összevetve az 1962-es jelennel, kételyektől mentes, feltétlen bizakodással szól:

7 Annak idején a magyar népet egy gyengülő, múltjához képest hanyatló, majdnem hogy elkorcsosuló népnek éreztem, olyan népnek, amelyet betegségek pusztítanak, szolgaság nyűgöz, megrázkódtatások gyöngítenek. Úgy láttam, hogy azért ez a nép kitűnő tehetségeket áraszt magából, mint a büzhödt láp, amelyből buborékok szállnak ki. Azóta megváltozott ez a pesszimista véleményem. Nem hiszem, hogy oly sok volna a tehetség, de hiszem, hogy a nép maga életerős, szívós, s ezt oly jelek mutatják, mint a magyar munkás munkaszeretete, szakértelme, a parasztság életszeretete, a középréteg érdeklődése. Életerős, felfelé menő népnek érzem ma a magyar népet. (1962)

Tíz esztendő múltán, 1972-ben idézi ezt Borbándi, egyetértéssel. Nem zavarta válogatásában, hogy mi mindent hordott össze a „disszidensekről" és személy szerint róla a korabeli hivatalos magyar sajtó. Még „dokumentumot" is közöltek állítólagos „nyilas

35