Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
esetleg a tudat által kontrollálatlanul, de akkor is „él", ha a tudatos, szuverén én egysége már fölbomlott, megtört. 5 Az eddig mondottak-idézettek alapján úgy hiszem, már világos, az idézett Illyés-versek esetében nem valami abszolút „idegen" és „távoli" képviseletéről, nem valami teljességgel önkényesen megválasztott magatartásról van szó. A képviselő (azaz a költő s a vers) és a képviselt, bár - értelemszerűen - nem azonos, valamiképpen szorosan összetartozik, egységet alkot. A kérdés csak az, milyen jellegű ez az összetartozás, s az egység valóságos-e avagy önkényes? E ponton célszerű föltennünk egy, látszólag naiv kérdést: ki (vagy mi) alkotja, hozza létre a műalkotást? Itt, ha a lényegre egyszerűsítjük a problémát, két jellegzetes, nyugodtan mondhatjuk, paradigmatikus elképzelés szegül egymással szemben. Az egyik szerint a műalkotást, pl. a verset a költő alkotja, a másik szerint a „szerző halott", s voltaképpen csak egymással vonatkozásba kerülő szövegek vannak, a szöveg csak mint intertextualitás, mint szövegek összjátéka jelenik - jelenhetik meg. Ha realisták vagyunk, s függetleníteni tudjuk magunkat az elméletek kényszerítő logikájától, empirikus tapasztalataink alapján azt mondhatjuk: a műalkotást, a verset konkrét, fizikailag létező, hús-vér ember, a „költő" hozza létre, hiszen látjuk a tevékenysége nyomán papíron megjelenő, ceruzával, tintával vagy géppel írott, s versként azonosítható jeleket. Ez a személyes észlelés, épelméjű ember számára, cáfolhatatlan. S az is cáfolhatatlan, hogy bármennyire emberi adottságunk a „kulturális megelőzőttség" ténye, szöveg és szöveg interakciójában, az intertextualitásban mindig kimutatható a hús-vér ember szerepe; „testetlen", hordozó nélküli szöveg nincs, elképzelése, tételezése megalapozhatatlan fikció. Ám a „műalkotást az alkotó hozza létre" tétel, bármennyire igaz, sőt tapasztalati evidencia is, önmagában oly mértékben szegényes állítás, hogy önmagában semmire sem megyünk vele; a kérdés kérdés marad. Célszerű tehát az evidencia mögé nézni, s legalább megszorításokkal, a rivális elképzelés javaslatait is akceptálni. Úgy gondolom, persze, e mérlegelés megint csak egy önálló, külön értekezést igényelne (s érdemelne), amire itt nincs lehetőség. Szempontunkból azonban talán az is elegendő, ha a legfontosabb összefüggéseket rögzítjük. A lényeg megítélésem szerint az, hogy a/ minden műalkotás a „kulturális (sőt: a szociokulturális) megelőzőttség" összefüggésében létezik; mielőtt - akárhogy - létrejön, előzetesen már egy szociokulturális történésbe kapcsolódik bele; b/ a műalkotás soha sem egyetlen ember alkotása, jóllehet a papíron megjelenő szövegjeleket egy, fizikailag is azonosítható ember írja le. A műalkotás létrehozásában valamiképpen a megelőző történelem és a jelek rögzítése utáni történések egyaránt, bár nem azonos módon szerepet játszanak. A műalkotás így a részleges rögzítettség, vagy - ugyanezt másképpen megfogalmazva - a részleges nyitottság létmódját mutatja. Az irodalomnak történésként való fölfogása azonban önmagában még nem ad választ alapkérdésünkre, tudniillik arra, hogy milyen jellegű képviselő (azaz költő és vers) és képviselt összetartozása? Valóságos-e avagy fiktív, szükségszerű-e avagy önkényes? Közelebb jutunk a válaszhoz, ha számba vesszük az irodalomnak mint történésnek a szereplőit. József Attila, aki a közhiedelemmel ellentétben gondolkodóként is jelentős, az irodalom alakítójaként - a „jelenné gyülemlő múlt"-on túl - több szereplővel számol: azokkal, akik olvasnak, s azokkal, akik nem olvasnak. Hogy az olvasóknak szerepe van a műalkotás létmódjában, az újabb irodalomtudományi elméletek maguk is elismerik, sőt hangsúlyozzák. A nem olvasók szerepének fölvetése azonban alighanem originális fölismerés, s szempon31
