Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
tünkből alapvető jelentőségű. „Az irodalmat - mondja József Attila - azonban nem csak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ű érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté - tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. így valamely irodalmi korszak megértéséhez föltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység. Természetesen e két ellentétes tábornak egységként való összefüggését is folyamatosnak kell elgondolnunk, mert hiszen megfelelő történelmi átalakuláskor a nem olvasók csoportjaiból olvasók lesznek, akik az olvasóvá levés folyamata alatt egyszerre olvasóknak és nem olvasóknak tekinthetők." (Internetes kritikai kiadás, 89. sz. töredék.) Ha fölismerve a nem olvasóknak ezt az irodalmi történésben játszott szerepét, visszatérünk az idézett Illyés-versekhez, s ezzel a szereppel számolva vesszük szemügyre a két verset, könnyű belátni, hogy e versek (s következésképpen személy szerint maga Illyés is) a nem olvasók egyik történetileg konkrét csoportjának a nevében szólal meg, őket „képviseli". Ez megítélésem szerint önmagában is történeti érdem. E megszólalás ugyanis, lett légyen esetleg bármily gyarló is, néma, önmagát nyilvánosan megjeleníteni nem tudó réteg jelentkezéseként értelmezhető. Egy létező, de az intézményrendszer „aszimetriája" miatt „néma" tradíció szólal meg benne. Azaz: valahogy, akárhogy - de megszólal az, ami addig némaságra volt ítélve. Nyugodtan állítható, történeti s egyben irodalomtörténeti jelentőségű pillanatról van tehát szó. (Az előzményeket, a számottevő előzményeket fölmérni, persze, bár fontos föladat, nem e cikk dolga. Ez megint csak igen messzire s igen sokfelé vezetne.) Ha pedig, a versszövegek immanenes értelmével összhangban, az életrajz s a társadalomtörténet megragadható tényeit is figyelembe vesszük, azt is érzékelnünk kell, hogy itt „képviselő" és „képviselet" viszonya sajátos. Mi ez a sajátosság? Képviselő és képviselt tradíciójának közössége. Itt képviselő és képviselt nem csak összetartozik, de - egy kivételes jelentőségű történeti határhelyzetben - ugyanannak a tradíciónak a (részben különböző) mozzanataiként értelmezhetők. Egy leszorított, társadalom alatti társadalom hagyománya él mindkettőben, de az egyik - a zsellér ősök sok-sok generációja - a tradíciót csak önköreiben, mint példát tudta továbbadni, a tradíció verbalizációja pedig csak élőszavas rögzítetlenségként volt lehetséges. A másik, a költő viszont részben maga is benne állt a tradícióban, részben azonban már egy külső, az orális kultúránál hatékonyabb intézményrendszer, az intézményes „magaskultúra" lehetőségeivel rendelkezve, képviselhette, „kihangosíthatta" a közös tradíciót. A „képviselet" tehát ez esetben egyszerre fiktív és reális. Fiktív, mert képviselet, mert képviselő és képviselt soha sem lehet teljességgel azonos, de ez mégsem üres és önkényes fikció, hanem realitás-fragmentumokból, a közös tradíció elemeiből megszerveződő személyes világ, amely a közös tradíció egyéni és személyes aktualizálása. 6 A tradíció e költői képviseletének emberi s történeti tétje igen nagy. Az emberi tét, egyebek közt, alighanem az volt, amit Sinka István Zab Mihály varnyudi szélben című versében így villantott föl: „Neki [tudniillik a versbéli Zab Mihálynak] is az a végzete, / hogy szélben száll el az élete". Azaz emberi életek, irodalmi megörökítés híján, végleg s visszahozhatatla- nul semmivé lesznek; az irodalom, amelyet a magaskultúra intézményrendszere ural, csak más rétegek emberi világát, érzéseit, vágyait stb. örökíti meg. A nyomtalanul elmúlástól 32
