Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt. Egy elnyugvó zsellérfalu leikébe nyújtja kezét és úgy esküszik halálodra undok Elnyomatás! - tüze, úgy érzi, a földből futott fel ifjú szárnyasult szívébe. A másik tény, amire nem árt emlékeztetnünk, már az Illyés-életművön kívüli fejlemény: az ősök, az elődök ilyen „képviselete" más életművekben, más kortársainál is megjelent. Jelzésként elegendő talán József Attila 1936-ban írott nevezetes versére, az A Dunámnál című ódára (JAÖV 2: 286-290) utalni. Ennek egyik „szólama", ismeretes, éppen az ősök „képviselete". Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írok - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. A harmadik tény, amire érdemes fölfigyelnünk, már túlvezet a szorosan vett irodalmon, s a probléma gondolkodástörténeti súlyát jelzi. A „képviseleti" elv, vagy legalábbis annak egyik, bennünket közvetlenül érintő változata - Bergson és Freud munkásságában - elméleti tétel alakját is öltötte; s e tételt olyan nagyon különböző alkotók is vallották, mint az alapos Bergson-értőnek számító Babits, a „freudista" (s Freuddal személyes kapcsolatot is tartó) Ignotus, és a Bergsont és Freudot a maga teoretikus igényei szerint egységbe hozó, szintetizáló József Attila. E tétel mélyebb gondolkodástörténeti elemzése, sajnos, önmagában is külön tanulmányt igényelne s érdemelne, ami itt s most elvégezhetetlen. Ezért itt csak arra hívom föl a figyelmet, hogy a „jelenné gyülemlő múlt" teorémája nem csak több, egymástól eltérő gondolati út eredményeit összegzi, de igazsága is jól belátható: a tradíció, amelyben az én él, s amely öntudatlanul is áthatja, „megszólal" az én által. Az énben a tradíció (is) „beszél"; a hagyománylánc időben korábbi mozzanatai a hagyománylánc „végén" képviselve vannak. (A „jelenné gyülemlő múlt" teorémájára vonatkozóan, jobb híján, saját tanulmányomra utalhatók: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok Bp.1996.) A tudatos én és a tudattalanul (is) érvényesülő, „jelenné gyülemlő múlt" viszonya, persze meglehetősen bonyolult, de létező, valóságos viszony. Mert ahogy a tételt a Magyar Hírlap 1936. május 10-i számában, Tallózás Ereudhoz című írásában Ignotus aforisztikus tömörséggel megfogalmazta: „A lélek felrakódott emlék, a test megtestesült lélek, a jelen tovább cselekvő múlt". Mindez problémánk szempontjából azért bír rendkívüli fontossággal, mert beláthatóvá teszi, hogy a dolog természete szerint, a személyes életben, az én-ben ható tradíció, bár 30
