Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
ugyanis, mintegy bizonyító illusztrációként, igazolásként ő maga is a Három öreget idézte - meglehetősen hosszan. E ponton úgy vélem, nem árt nyomatékosítani: Babits, aki mint láttuk, e líratörténeti kezdeményt egyenesen „forradaloméként értelmezte, az el- és befogadás gesztusával szólt, de pozíciója, amelyből e fejleményeket megítélte, nem politikai, hanem irodalmi volt. Szerinte ugyanis itt irodalmunk egy természetes, új fejleményét kell látnunk: „Új nemzedék, másféle élmények és életviszonyok, új módja az érzésnek és látásnak" (Előszó, 5.). Más kérdés, hogy az a jellemzés, amelyet adott, s amely az eredeti kontextusban egyáltalán nem negatív, sőt inkább kimondottan pozitív, ma szinte vádiratként hat: „az ifjú költő népe reprezentánsának érzi magát, s a hivatottság pátoszával szólal meg" - ennél súlyosabb irodalmi vád az „irodalomértés mai horizontján" aligha vethető föl. Ám a mai előföltevések mérlegelése gondolatmenetünk e pontján zárójelbe tehető. Ami fontos: mind a Három öreg, mind Babits interpretációja a népi irodalom egésze szempontjából alapvető, mondhatnánk paradigmatikus. A „nevedben beszélek" költői gesztusa, s ennek befogadói visszaigazolása, in mice, a népi irodalom leglényegét mondja ki. S nem kevésbé fontos, hogy Babits interpretációja - érvei logikája és tekintélye súlya következtében - 1932-ben a népi irodalomnak valóságos irodalmi be- és elfogadását jelentette. Méghozzá egy olyan esztétikai pozícióból, amely mind eredetét, mind legnagyobb esztétikai teljesítményeit tekintve a világnak egy gyökeresen más érzékelésére és megítélésére vezethető vissza. A kérdés csak az, hogy egy, a kortársinál nagyobb távlatból megítélve valójában mi történt itt? Valami efemer irodalmi fejleményről van-e szó, amely fölbukkant és mára vissza- hozhatatlanul elenyészett, vagy valami lényegesebbről, amely - közvetlen aktualitása elmúltán is - tartós és érdemi irodalmi alakzatként tölti be történeti (s esztétikai) szerepét? A választ, jóllehet 1989/90 a posztnépi irodalmi csoportosulás látványos összeomlását, szinte „lenullázódását" hozta meg, ne siessük el. 4 A kérdéskör tulajdonképpeni mérlegelése előtt, úgy vélem, nem árt egy-két további tényre emlékeztetnünk; ezek - látni fogjuk - megkönnyítik a tisztánlátást. Az egyik tény, amit érdemes szem előtt tartanunk, magában az Illyés-életműben lelhető föl: a Három öreyben megjelenő magatartás nem egyedi, véletlenszerű fejlemény - a fiatal Illyés költészetében máskor, már jóval a Három öreg keletkezése előtt is megjelent ez az alakzat. Az 1928-ban publikált Nehéz föld kötet (Illyés első könyve) egyik helyét (26.) érdemes is idézni: Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem bennem forr örökre mit emiatt nyeltem. A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben Igen! Ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédleány kezének ijedt rebbenése S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést. 29
