Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
cáfolhatatlannak bizonyul, s negatív irányban korrigálja a hajdani kanonikus pozíciót. Ami marad, úgy hiszem, megtisztulva az életműre rárakódott efemer értelmezések ballasztjától, még mindig elevenebb irodalmi utóéletet garantál, mint a mai - már kiüresedőben lévő - kanonikus pozíció mesterséges fönntartása. Nem protokolláris jellegű „Illyés-év" kell ma, hanem tárgyilagos és tárgyszerű alapkutatás. 2 Az Illyés-szerep (s következtében maga az életmű) megítélésének is egyik Achilles-sar- ka, úgy tetszik, az úgynevezett képviseleti elv kérdése. Képviselhet-e az író, a mű bárkit is, önmagán túl? A mai irodalomtudományi mainstream a szuverén én, az úgynevezett én-in- tegritás elveszítésének tényével számol, sőt ennek hiányát emeli mértékké. Az a műalkotásban megjelenő én, amely ma is „egész", s mint ilyen értelmezi, írja le és jeleníti meg a környező világot, idegennek, nem valószerűnek, üres fikciónak tetszik e nézőpontból. Az integritását elveszített én pedig legföljebb a személyes, egyedi törtség élményét fejezheti ki autentikusan, vagy - egyre inkább - a szövegszerűvé alakított világ azaz maga a szöveg kombinatorikáját végezheti - sem önmagát mint egészt, sem a világot mint teljességet nem jelenítheti meg. Minden kísérlet, amely erre irányul(na), eleve illuzórikus és értelmetlen - legalábbis a kimondott, kimondatlan „korszerű" előföltevés szerint. Következésképpen, vélik, a szuverén énnek egy másik én vagy én-csoport nevében való megszólalása eleve illuzórikus, öncsaló fejlemény. Életérzésekkel, korhangulattal, kivált ha mindez reflektálatlanul maradó előföltevéssé válik, nehéz, sőt szinte lehetetlen vitázni. Ha valakinek ez a személyes élménye, ha ezt érzi valóságosnak, minden ellenkezőt állító érv irreleváns. Egy dolgot azonban nem árt emlékezetbe idézni: ha álláspontunk történetiségét valljuk, ahogy ezt a szuverén én elveszítésének fejleményére hivatkozók teszik, saját pozíciónkat (s előföltevéseinket) is illő történeti fejleménynek tekinteni. S így minden, előre rögzített értelmezői pozíciót viszonylagosként kell kezelnünk - a magunkét is. Magyarán: az én-integritás kérdése mozgó és nyitott kérdés; az elveszítését, nemlétét deklaráló saját értelmezői pozícióm semmivel sem magasabb rendű, mint az, amelyet kárhoztatok. Az én-integritás bonyolult kérdése csakis történeti fejleményként, konkrét szituáció konkrét elemzéseként közelíthető meg. Minden más kísérlet önkényes. 3 Illyés Gyula, tetszik vagy sem, az irodalom képviseleti funkciójának hangoztatójaként került be kora magyar költészetének élvonalába. Három öreg című nevezetes verse szinte emblematikus kifejezése ennek: Most ébredek reá, mért kellett nekem tanulnom, mért kellett egykor zokogva idegenbe kiindulnom. Azért kellett talán dalolni száz holt parasztnak és tűnődni szántás közben hogy egykor én megszólaljak. 27
