Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Lengyel András: A „korszerűtlen" Illyés
Lengyel András A „korszerűtlen" Illyés „Én, aki hangot mindig hangtalanul adtam..." Illyés Gyula: A költő joga (1945) 1 Amikor 1983-ban Illyés Gyula meghalt, tekintélye magasan állott, s - legalábbis a nyilvánosságban - gyakorlatilag osztatlan volt. Nemcsak irodalmunk egyik jelentős vonulata tekintette „élő klasszikusnak", de - minden huzakodás ellenére - a „politika" is éppúgy respektálta, mint a közolvasók: nyitott sírjánál - emlékezhetünk rá - hatalmas tömeg jelent meg. A nekrológokból kiderül, halálával egy kivételes súlyú irodalmi (s nem csak irodalmi) autoritás dőlt ki a magyar irodalomból. Ez az - akkor még - megkérdőjelezhetetlennek látszó tekintély azonban ma már nincs meg. A halál utáni első egy-két évtized, tudjuk, minden író utóéletében kritikus periódus; a mű - az alkotó halálával - védtelenné válik, puszta szöveg lesz, amely az értelmezés kegyelméből él: a recepció „önkénye" szabadon érvényesül. Ám ez a többnyire csöndben lezajló irodalmi tisztítótűz Illyés esetében összekapcsolódott egy, az irodalmon messze túlterjedő korszakváltással, amely az élet szinte minden területén jelentékeny változásokat hozott, s életműve megítélését is közvetlenül befolyásolta. A ma prioritásai az úgynevezett újkapitalizmus érdekviszonyai szerint képződnek meg, s Illyés e folyamatban nemigen „aktualizálható"; életműve java a tőkeviszonynak való alávetettség elleni érv. Illyés, az író, persze, mindezek ellenére ma sem „akárki", de az érdeklődés életműve iránt ma erősen korlátozott, s - legalábbis a politizáló értelmiség bizonyos csoportjai részéről - jól érzékelhető idegenkedéssel párosul. E változások egyik megragadható oka kétségkívül az irodalmi ízlés természetes (s lényegében folyamatosnak tekinthető) átalakulása, amely az olvasók számára „elérhető" életművek közül többnyire - szinte törvényszerűen - csak a legfrissebbeket vagy az aktuális divat erőterében is értelmezhetőket tünteti ki érdeklődéssel. Ez, valljuk meg, az irodalmi félmúlt valamennyi alkotóját sújtja, nem csak Illyést; nehéz ellene bármit is tenni. A másik ok azonban, amely negatívan befolyásolja a recepciót, már speciális, s ez az ok alighanem az az irodalom-közéleti Ulyés-szerep, amely - túlterjedvén a szorosabb értelemben vett iro- dalmiság körén - olyan, politikailag is értelmezhető fejleményekkel szövődött egybe, amelyek ma önmagukban is „problematikusak"; vitathatók, de legalábbis vitatottak. Az Illyés- életmű jelentősége így ma - megrendülve sok évtizedes stabilnak látszó pozíciója - ismét nyitott kérdés. Ám ma, az életmű kárára, minden a tisztázás ellen hat: hívei, úgy tetszik, ma is a kései Illyés-szerep esetlegességeit védik, fanyalgó, sőt elutasító ellenfelei ezt a szerepet támadják - az életmű igazi átvilágítása, tüzetes elemzése várat magára. A korábbi, de mára múlttá lett történeti szituáció igényei szerint lekerekített, sőt már- már érdektelenné csiszolt Illyés-kép védelmezése, mesterséges fönntartása, úgy hiszem, fölösleges és értelmetlen: az ellenérzéseket nem hatálytalanítja, érdeklődést nem kelt. Az életművet temetetlen halottá teszi. Célszerűbbnek látszik tehát más utat választani, s szembenézni az (olykor ki sem mondott, hallgatólagos) vádakkal, az idegenkedés - vélelmezhető - okaival, még akkor is, ha a fölhozható érvek és szempontok egy része esetleg 26
