Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11. szám - Tandori Dezső: Függelék az „Illyés-versek"-hez (itt)
Amikor Illyés olyat mond, hogy „helyettetek, értetek" - idézet így nem tőle! -, hitelesen mondja. Szervesen. Megmutatja saját létezésének szakműhelyét, íme lássátok. Eltompult ember, aki ezen gúnymosolyog. Ez azért csak szent dolog a maga módján - bár változat igaz. Teljesen igaz. (Más kérdés megint, van-e haszna, túl azon, hogy aki mondja, nemesebb, jelesebb léleknek érezheti magát, felforrósodik. Talán hasznocskája is volt mindazonáltal.) De hogy „kell-é?" - nem feledtük kérdésünket, erre próbálunk válaszolni is befejezésül, itt. Kell. Valami efféle mindenképpen kell. Hogy a költészet alkalmas eszköz-e hozzá, reá? Kérdés. Kétlem. Kell mégis azért, és üssepart, költőileg is elmehet, talán - nem a mozgalmi költészet lejáratott jegyeiben, mint pl. a XX. század második felének jó részén „errefelé", nem -, kell, mert a tömegeknek kell valami „többlet". Ezt megtalálni vélik a kis dalocskákban, a ritmikus reszelődésekben, zajokban; nem akarunk itt meg Weöres ugrifutijának mókás tévelygéseire ráfutni. Hát ugorjunk. Helyben, zöttyen- jünk vissza. Fejlett demokráciákban, jólétekben is vannak tömegigények, melyeket dalocskák, sikerregények, túlpolitizálások nem elégítenek ki, déltengeri utazások, sportrendezvények sem. Nem akarom fölemlegetni, mert sem gúnymosollyal, sem lelkesültséggel nem szemlélhetem ezeket a kapocslehetőségeket. Olyanok, amilyenek. Nagy-Grubuncia eszméje... A faluból elszármazott, csodatévő Áldott Emerencia kendője, emléke... Ez így csúfolódás lenne. Maradjunk annyiban: mai író történetesen azt is vállalhatja, hogy folytatja, ami Illyésben így jó volt. A fejlett demokrácia elve ez. Folytatni a jót az előző kis időszak igyekezeteiből, elvetni a rosszat. Magam inkább a kései Kosztolányival tartok, szkeptikusabb vagyok, enyhén szólva. Nem tagadhatom azonban a nagyobb népességeket, rossz értelemben „népségeket" (mert a népségben nem csupán a ma még így-úgy létező „nép" lelhető!) összefűzni igyekvő eszmék szükségességét. Hozzáteszem: képtelenség viszont az, hogy - tágabb értelemben „itt", „mifelénk" - olyannyira, ilyennyire a politikai érdek teszi az irodalom érdekét. A politizáltság jegye, foka, vízjele, szavai, relációi, stb. Nézzük meg ezt Illyés jegyében, mily abszurd! És így „merészeljük" bírálni a centenáriumos poéta mai „furcsább- ságait". Felteszem, épp a „politikában" irodalom fordul tágabb eszményekhez (csínján!), ha a mai (aszfalt) puszták népe úgy illyési színvonalon megírva nincs is. Ám ez a kérdés másfelé vezet. Összegezve: a sokaság, a „ti" megszólítása, ha jó ez, ha sem, kell. Egyelőre elengedhetetlen. S gondolom, mindenki kijózanult abból a sokféle szépnagyjövőképből, mely nem csupán a társadalmi erőszakutópiák velejárója volt. Egy dolog biztos: Illyés, ha naivnak látszik is az ő szent versbéli indulata, semmiképp sem okosságát veszítette el ilyesmik fogalmazásakor, s nem is csupán a lendület önsúlya (tömege) vitte. A vers: stilizáció. Illyés Gyula egyebek között így stilizált. Gondoljuk meg: Szép Ernő is megszólította a szegény „emberek"-et. Vonzalmunk pediglen nem lehet tartalmi. Csak a poétái erő és (éppeni) érdekesség dönthet értékek felől. Melyek azonban nem lehetnek annyira kizárólagosan politika-felé rohanók, mint - fájdalom - a maiak. Nálunk. Hát így fanyalogjunk Illyésen. Vagyis csak ne méltóztassunk fanyalogni, akkor. (Remélem, nem önsúly, tömeg lendülete vitt!) 2002 májusában 25
