Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Roland Andor: „Megtalálni a szabadság rendjét" (Bibó István életművéről)
35. hivatkozás nem található a VT II. 244.p.-n. Mindezeken kívül az egyik idézetben elírások is szerepelnek (76.p./4. hivatkozás: „...felruházza mindazokkal a meleg és. századi közvetlen érzésekkel..." ; helyesen: „...felruházza mindazokkal a meleg és közvetlen érzelmekkel..." VT I. 310.p.) A 77. oldalon az egynyelvűvé vált nemzetek kérdésével kapcsolatban - Bibóra s általa Ortegára hivatkozva - a tanulmány szerzője azt írja, hogy a modern nemzetek nem az egynyelvű emberek tömörülésével jöttek létre, hanem „Csak később váltak egynyelvűekké, méghozzá úgy, hogy a megteremtett nemzeti kereteket valamely ezen belül élő nép politikai vagy számbeli hegemóniája egynyelvűvé tette."9 Bibó azonban nemcsak a politikai és a számbeli hegemóniát emeli ki, hanem a kulturális hegemóniát is a VT I. 319.p.-n. Erdődy Gábor tanulmánya eredeti ötletre építve a Bibó István-i XIX. századi torzult német fejlődés képét kitágítva rekonstruálja. A folyamat bibói ívét elfogadva s megtartva ír azokról a pozitív alternatívákról, melyeket Bibó a téma megközelítési módja miatt kevésbé, vagy egyáltalán nem érintett, de a történetírásnak egyébként fontos jelenségei és kérdéskörei. így lényegében párhuzamosan futtatja a bibói és a saját történeti szálát, melynek lényege a XIX. századi németországi, „elsősorban délnyugati térség tradícióira támaszkodó alkotmányos, liberális és demokratikus ellenkontinuitásnak a rekonstrukciója."10 Mindezek mellett jelennek meg azok a bibói gondolatok, melyek a modern közösségi érzés kiteljesedéséből megszületett modern nacionalizmus kérdésével kapcsolódnak össze. így veszi sorra a szerző a megszülető német nacionalizmust determináló folyamatokat, melyek alapkövei lettek annak az exkallációnak, melynek tragikus záróköve a hitleri Németország lett. Erdődy Gábor a tanulmányaiban már megszokott módon hivatkozásokkal nem terhelte le olvasóját, így elírásokat még véletlenül sem véthetett. Nagy J. Endre tanulmányának célja: tetten érni a Bibó István-i életműben a gondolat és cselekvés eggyé válásában megmutatkozó politikai bölcset. A rendszerré nem formált politikai filozófia rekonstrukciója egybefonódik a bibói politikai bölcsesség megformálásának szándékával, mely bölcs világlátássá is emelkedett, s mindvégig toleráns, de nem önfeladó; s megőrizte vallásos jellegét, de nem teoretikus. Kiemelte a valóságérzék, realitás, korlátokon való felülemelkedés képességét, melynek a morális szegmense mellett a cselekvő is szerepet kap. Bibó cselekvése kezdetben csupán az elmélet megalkotásában jelentkezik, de a megalkotott ideálnak realizált bizonyítása önmaga 1956-os választása volt, amikor a Parlamentben maradt utolsó kormánytagként elmondta a november 4-i nyilatkozatát. A moralitás, emberi méltóság és forradalom összekapcsolásának irányába kiterjesztett szemlélet- mód Bibó „eredeti választása". Ennek a választásnak a miértjét vizsgálja a szerző Weber -Manheim - J.E Sartre elméleti okfejtésein keresztül, hogy végső konklúzióként az 1933-35-ös bécsi és genfi hatásokat emelje ki, hivatkozva az 1935. április 16-án Reitzer Bibónak írt válaszlevelére. A tanulmány másik szándéka bizonyítani, hogy Bibó munkásságában egy olyan mérvű cezúra fedezhető fel 1935-ben, melynek folytatásaként megélt alkotói munka semmi esetre sem eredeztethető a korábbi vizsgálódások tárgyaiból, módszeréből. Nagy J. Endre - ellentétben a kötet szerzői közül Balogh Ivánnal, Perecz Lászlóval, Kovács Gáborral - azon a véleményen van, hogy nincs folyatatása a Kényszer, jog, szabadság című ifjúkori műnek Bibó István későbbi alkotói munkásságában. Polemizálás, gondolhatnánk ezt a tanulmány írójának bevezetőjéből. De valóban polémia, vagy csak egymás melletti elbeszélésből fakad az eltérés? Véleményem szerint a szerző górcsövét - a fentebb említett szerzőkkel ellentétben - nem Bibó István vizsgálódási módszerére, hanem alkatára, szociális érzékenységének okaira fókuszálja. így a megközelítési mód a „szociokulturális és társadalomstrukturális" mezőben határolt. Az elfelejtett avagy háttérbe szorított parasztpolitikus képét fixálja Lugosi András tanulmányában. A demokrácia és a magyar parasztsors kérdésének méltánytalanul elhanyagolt összefüggései mellett betekintést nyújt a Nemzeti Parasztpárt történetébe. A szerző, hasonlóan Nagy J. Endréhez, Bibó társadalmi érzékenységét helyezi előtérbe. A két szerző közötti azonosság a szülői hatások bemutatásában s a társadalmi struktúrában történő elhajlás megfogalmazásában figyelhető meg. Azonban míg Nagy J. Endre az 1935-ös élményt hangsúlyozza, addig Lugosi a népi mozgalom hatásának fontosságát emeli ki. A szerző identitásválságról s az ezzel egybefűzött szégyenérzetről ír, melyek feldolgozásával emelkedik ki Bibó a parasztromantika torz képét megélő társadalmi közegből, s a lelkiismeret- furdalás helyett a parasztság társadalmi felszabadításának cselekvő politikáját propagálja. Aktívabb szerepet azonban a szerző szerint 1945 után a Nemzeti Parasztpárt megosztottsága, s az ezzel összefüggő Kovács-Erdei párharc miatt nem kapott. A tanulmány nem titkolt célja a közelmúlt Bibó-kriti- kájára adandó válasz, mely pontosan behatárolja e tanulmány menetét s mélységét is. Szerepet kap a '45-47 közötti bibói idealizmus, az ezzel szorosan összefüggő lelkiismeret-furdalás és az antiszemitizmus viszonya. Arra a vádra, hogy Bibó, mint egy meghatározó értelmiségi szereplő milyen szerepet 100
