Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Kun István: A Kálvária stációi (Szabolcs-Szatmár-Bereg keresztje)
hét megélni, az egyébként nem is arra való. A másik: az erdő legalább harminc évig nem ad jövedelmet, addig viszont élni kellene valamiből. Emiatt ez az egész egyelőre csak kiegészítő lehet, a megoldás másban van, különösen a Beregben, mert ott az erdőbirtokos egy napon úgy érezheti magát, mint a tarpaiak: államosították a fásítását. A Nemzeti Parknak mindent szabad, és meg sem kell indokolnia. Az erdősítés fontos kérdés, de sem a Beregben, sem másutt nem oldja meg az azonnali gondokat, nem könnyíti a megélhetést, márpedig itt és másutt Szabolcsban nem valami távoli jövedelemre van (volna) szükség, hanem olyanra, amelyből már ma és holnap kenyeret, tejet, húst, inget és cipőt lehet venni. Az erdő nem ilyen. Alkalmas rá, hogy különféle földdarabok művelésének nyűgét a gazda pár év alatt (amíg a telepítést gondoznia kell) letudja, alkalmas arra is, hogy a térség erdősültségét növelje, ami fontos és valóban nem megkerülhető, de munkahelyet nem teremt, ezért népesség-megtartó erejét ne túlozzuk el, mert az esetleges tévedésért ismét - és már hányadszor! - súlyos árat kell fizetni. És nem annak, aki „félrevitte az éneket"! A megye gazdaságában évtizedek óta csak az a kérdés, melyik tévutat választják a nagykutyák. Az eredmény adott. A tanulmány tényszerűen közli azt az egyébként közismert tényt, hogy az állatsűrűség és a növénytermesztés összhangja megbomlott a megyében (is), emiatt növelni kellene az állat- állományt, főként azokon a helyeken, ahol jelentősebb gyepterület áll rendelkezésre - például a Beregben. Ezen túl aztán maradnak a közhelyek, ilyenek: „A helyzet javítása érdekében a termelő állatállomány paramétereit kellene sürgősen javítani, a feldolgozó üzemeknek pedig az állattartók számára takarmányozási és tartástechnológiai iránymutatást kellene nyújtani." Aztán: „A juh- és kecskeágazat az átlagosnál gyengébb talajadottságú területeken fontos szerepet játszhat a legelőkapacitás minél teljesebb kihasználásában". Meg kell jegyeznem, hogy a juhászok mindmáig általában - de azért már egyáltalán nem kizárólagosan - feltakarító legeltetést folytatnak. Mennek a tarlókra, mennek a fasorokba, árokpartokra, dűlőutakra- néha belecsibráltatva a veteményekbe is -, de saját legelővel nemigen rendelkeznek. Pláne meg nem olyan berendezett és bekerített legelőkkel, amilyenek például Angliában réges-rég bevett gyakorlatnak számítanak: az az előnyük, hogy az állatok őrzése nem igényel munkaerőt. A mi szokásaink szerint ez elképzelhetetlen, ennek következtében az így folytatott termelés balga módon drága, és a pásztorok bérköveteléseinek növekedésével nemcsak egyre drágább lesz, hanem könnyen folytathatatlanná válik. Arról nem is beszélve, hogy a legeltetett földek tulajdonosai - mert a juhász a legritkább esetben legeltet a saját birtokán - előbb- utóbb vagy kitiltják a földjükről a nyájakat, vagy alapos kártérítéseket követelnek a letarolt terményekért. Az előbbire már sok példa van, az utóbbira még kevés. Most az a gyakorlat, hogy a juhászok egy-egy nyájat tartanak. Ennek a maximális létszáma ritkán haladja meg a háromszáz anyabirkát, mert úgy vélik, azzal még elbír a bojtár meg- főleg - a kutya. Ennyi állat téli takarmányozásának megalapozása igazából nem különösebben nagy feladat, az értékesítés ugyan némileg kockázatosabb, de az is tartalmaz azért némi jövedelmet. Főleg akkor, ha se adót, se a munkabérek járulékait nem fizeti a gazdálkodó. így aztán előfordulhat, hogy a nyírott gyapjút kilónként 80 forintos áron elkótyavetyélik (az őstermelők már ennyiért is odaadják), amely ár alig különbözik a hetvenes években kialakult áraktól(!), és ezért játszadozhatnak az olaszok a húsvéti bárány átvételével, árával, minőségi követelményeivel. Az eladók között nincs összefogás, könnyű közéjük éket verni - és ez a vállalkozások eredményességét veszélyezteti. Ugyanez érvényes a tanulmány által - méltán! - kiemelten kezelt méhészetre, a mézverti- kumra is. Jön a közhely: „A kitörés fő útja a méhészet terén... lényegében az alapanyag-termelés minőségi, higiéniai előírásokat követő fejlesztése". Ez akár igaz is lehetne, és az is, hogy e téren kereskedelem-fejlesztési programra is szükség volna, és mindenek előtt az EU- szabványoknak megfelelő feldolgozó létesítésére. Csakhogy a méhészet gondja ennél sokkal kacifántosabb. 94
