Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
Isten megengedi,"88 Ugyanakkor, az immáron újra megváltozott körülmények között, a Bácska magyar közigazgatása idején Szent István intelmeinek fényében maga akarja egy akolba terelni, egy pásztor botja alá keríteni az akkor kisebbségbe került szerbeket, németeket, románokat és szlovákokat, nagylelkűen még azt is megkockáztatva, hogy Trianon után a vajdasági szerbség veszített igazán, hiszen Újvidékről Belgrád elszippantotta az értelmiséget, míg a huszonhárom év kisebbségi lét megvilágosította a vajdasági magyarokat, akik Pest közelsége és a maguk patríciusi renyhesége folytán korábban nem éltek a kezdeményezés lehetőségével, és a kultúrjavak fogyasztására rendezkedtek be, egyszerre rátaláltak az önszerveződés formáira és erősödni kezdtek89. Kicsit furcsa érvelés, de csak az ehhez hasonló tépelődések tarthatták egyensúlyban Herceg János gondolkodását, aki nem törlesz- kedett és nem is panaszkodott se 1942 előtt, sem utána, idegenből hazatértként sem. Szembetűnő például, hogy a Kalangya szerkesztőjeként 1944-ben Zombor és Baja végső soron eltérő irányú testvérfejlődését taglalta, számba vette Ady szerb-horvát fordítóit, külön tanulmányban elemezte Ady helyét a délszláv irodalomban, életrajzi ismertetőt írt a bajai születésű, ám távolról sem magyarbarát, ráadásul epigon-gyanús Bogoboj Atanackovicról, s meleg hangú nekrológot jelentetett meg Jovan Duciéról. Mi ez, ha nem az eleve adott kétla- kiságból fakadó híd-szerep aktív vállalása? Herceg a Kalangya munkatársaként, majd a Bácska magyar közigazgatása alatt szerkesztőjeként egyaránt azt vallotta, hogy a nemzeti konglomerátum, a népek, nyelvek, kultúrák diaszporikus találkozása csakis egy interkulturális ötvöződésben oldódhat fel, amit egyes szerzők, egyes művek meg is teremtettek, anélkül, hogy ezt a szükségszerűséget bármilyen elmélet, vagy politikai sugallat tudatosította volna bennük90. Ebből a felismerésből származik Hercegnek a „népi"-ségre való esküvése: az együtt és egymás mellett élők időtlen idők óta úgy éltek, ahogy azt a különböző fordulatok után szólamokban kívánta számukra előírni a politika. Amivel nem egyszer szembefordult a gyakorlat, vagy éppenséggel az értelmiségiek éleslátása, szellemi rokon- szenve. Erről a véresen valós szellemi összefonódásról írta Herceg az Ady a délszláv irodalomban című tanulmányában9! egyebek között a következőket: „A magyar szabadságharcban a szerb irodalom legjobbjai: Djura Jaksic, Sterija Popovic, Jasa Ignjatovic mégis - szinte népükkel szemben - Petőfi oldalára álltak92. Nem politikai lépés volt ez részükről - mint ahogy Petőfi sem politikai ügyet látott a szabadságharcban -, hanem a lelki közelség és a szellemi nevelés eredménye. A szerb politika szirénjei különben is a másik táborban fújták a kürtöket. De itt, nálunk addigra Vitkovics már bemutatta a szerb balladák szépségét. Milovan Vtdakovic budai hónapos szobájában írta az első szerb regényt, amelyhez nemcsak a magyar példákat használta szorgalmasan, hanem a magyar tájat is háttérnek, s a vándorköltő, Sima Milutinovic verseiben a guzlárok hangja Vörösmartyéval ölelkezett. Ezután jött Petőfi, akinek igézete oly erős volt a szerb írókra, hogy nemcsak költői szárnyalását figyelték lelkesedve, hanem átvették tőle a magyar szabadságeszményeket is." Herceg ebben a tanulmányban azonban nem csupán a magyar-szerb interkulturális kapcsolatoknak93 ered nyomába, hanem a szerb-szerb kultúraközi bipolaritás póluscseréjére is felfigyel, amelynek során átértékelődik a centrum és a periféria viszonya: „A századforduló idején a magyarországi szerb irodalom hangot váltott. Az a szellemi vérátömlesztés, ami Szerbia és a délvidéki szerbség között folyt olyképpen, hogy onnan jött a népi, innen ment az európai kultúra, lassan egészen egyoldalúvá alakult. Vük Karadzic, a pásztorból lett filológus színreléptével a századokig elnyomott szerb népnek oly gazdag költészeti anyaga az irodalom forrása lett. Hamarosan egy erős nemzeti irodalom bontakozott ki a szerbeknél, s amilyen arányban izmosodott a felszabadult Szerbia irodalma, oly mértékben halványult a délvidéki szerb szellemi élet jelentősége." A magyar iskolát járt, 1848 nagy magyarbarátja, Jakov Ignjatovic, aki később nacionalista, sőt sovén felhangú történelmi regényeket és elbeszéléseket tett közzé (amelyekben azonban a szerb és a magyar vitézek vígan küzdöttek egymás mellett a megátalkodott ellenséggel szemben), 1854-ben, a Matica srpska folyóiratának, a Letopisnek a szerkesztőjeként szinte ugyanabba a helyzetbe csöppent, mint Szenteleky háromnegyed évszázad múltán. Ignjatovicnak szinte magának kellett teleírnia a 76
