Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Szőke Katalin: Munkagödör (A paraszti ellenkultúra és a mai orosz irodalom szubkulturális metatextusa)
Szőke Katalin Munkagödör A paraszti ellenkultúra és a mai orosz irodalom szubkulturális metatextusa A falu és a paraszti lét az orosz irodalomban a XIX. század elejétől, miután a civiláció és a kultúra szembeállítása az orosz gondolkodásban a szlavofilektől kezdődően általánosnak tekinthető, a „hivatalos kultúrával" és a „hivatalos tudattal" szembeni ellen-világot, ellenkultúrát, a megkövült, racionalisztikus és hierarchikus struktúrával szemben az elevenséget, a „lelkiséget", az őserőt jelentette. A nép a „maga nyelvén", a beszéltnyelvi stilizációnak köszönhetően, Gogol és Leszkov prózájában szólal meg először, itt ábrázoló- dik az az alternatív szellemiség, amelyet a hiedelemvilág és a népi vallásos tudat - amely megőrizte magában a pogányság és a különböző eretnekségek elemeit is - alkot. Tulajdonképpen ezt szokás népi szubkultúrának nevezni. Közismert, hogy a klasszikus orosz irodalomban az arisztokrata, Lev Tolsztoj regényeiben mély együttérzéssel és alig titkolt nemesi bűntudattal ábrázolta a parasztságot (gondoljunk csak a Háború és béke Platón Karatajevjére) és mintának tekintette a paraszti életformát és gondolkodást). Míg a „vegyesrendű" Dosztojevszkij, aki jól ismerte a „szent orosz népet" (példa rá száműzetése idején íródott regénye, a Feljegyzések a holtak házából), elsőként láttatta a benne szunnyadó vad ösztönöket, és azt a veszélyt, amit ez a „kollektív őserő" rejt magában. A parasztságot, mint az orosz társadalom többségét alkotó, leginkább méltatlan helyzetű rétegét a XIX. század végén a narodnyik mozgalom és irodalom fedezi újra fel, és teszi meg felvilágosító és nevelő tevékenysége alanyának. Az orosz értelmiség hagyományos bűntudata, melyet a néptől való tragikus elszakított- sága miatt érzett, még az orosz szimbolisták misztikus beállítottságú alkotóit (például A. Belijt és Vjacs. Ivanovot) is arra ösztönözte, hogy esztétikai utópiáikban (például a „mítoszteremtő művészet" Ivanovnál) a nép és értelmiség, a magas és az alacsony kultúra egyesítésére törekedjenek. A XX. századelő irodalmában a későbbi emigráns és Nobel-dí- jas író, Ivan Bunyin oroszországi elbeszéléseiben (például a Falu és az Antonovka almák) a kiszolgáltatottságában kegyetlen és gyanakvó, lelkileg kiüresedett parasztot ábrázolja, mint az „orosz lélek szörnyű rejtélyének" s egyúttal a lét értelmetlenségének megtestesülését. Bunyin szerint a népiélek eleve megváltoztathatatlan. Makszim Gorkij pedig, akit a sztálini korszakban a „szocialista realizmus" megalapítójának kiáltottak ki, korai elbeszéléseiben az orosz irodalomban elsőként ábrázolja a társadalom perifériájára szorult, lumpenizálódott paraszti származású tömeget, a „mezítlábasokat", akiknek nincs már semmiféle kötődésük, éppen ezért önpusztító módon „kiszállnak" nemcsak a társadalomból, de gyakran az életből is. Az 1917-es forradalom után, az 1920-as évek első felében, főként az úgynevezett „kísérleti próza" (tulajdonképpen az orosz avantgárd próza), melynek legismertebb képviselői Borisz Pilnyak, Vszevolod Ivanov és Artyom Veszjolij, hősei a népi tömegek, a kiáradó, ösztönös őserő, amely a forradalom után elárasztva Oroszországot, megszüntette nemcsak a régi világot, de a személyiség kiemelt helyzetét is. Noha a 20-as évek végén, a kollektivizáció következtében a falu szenvedésének, a szerves népi életforma megszűnéséin
