Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Nagy Miklós: Szilárdy Leandertől Mócli bérkocsisig (Jókai írói névadásáról)
Nagy Miklós Szilárdy Leandertől Módi bérkocsisig (Jókai írói névadásáról) 1. Bevezetés Az írók számottevő része valamilyen „üzenetet" bíz szereplői nevére, ezzel is jellemezni akarja őket a szó legtágabb értelmében. Az írói (irodalmi) névadás területén két kategóriát már régóta kiemelt az onomasztika (névtan). Az egyikbe a Nyúzok, Rák Bendék, Rideghváryak, vagyis a beszélő (leíró) nevek tartoznak, a másikat Jenőy Kálmán, Eszéki Flóra fémjelzi. Róluk, csoportjukról olvashatjuk Sőtér Istvánnál: „(...) a dallamos csengés a lélek összhangjáról, nemességéről tanúskodik."! a magánhangzók összeválogatása, az emelkedő vagy ereszkedő lejtés, a folyékony, nazális, sziszegő mássalhangzók mind alkalmasak arra, hogy rokonszenves, illetve kellemetlen benyomást keltsenek a nomenek viselőiről. A szerző ilyenkor hangfestéssel állítja elénk hőseit, ám ez a módszer jóval rejtettebb, inkább közvetett jellegű, szemben a nyíltan szemantikai rendeltetésű elnevezések használatával. Ne feledjük el azonban, hogy leíró névadással élt Jókai Dömsödi Góliáth János (H), meg Brazovics Athalie (AE) esetében is. Az egyiknél a Bibliát, a másiknál talán inkább Racine munkásságát kell ismernünk ahhoz, hogy a név a mi számunkra is beszéljen, alkotói szándékot hordozzon. Csupán a tájékozatlan ember hiheti azt, hogy bármilyen művészi törekvés műfaj, stílusirány hajlik, alkalmas a leíró nomenek használatára. Ez az eljárás nagyon illik az eszmét hirdető, bűntől, ósdiságtól elrettenteni kívánó vagy az allegóriát kedvelő művészi alkathoz. Elsősorban tehát az irányregényekben, szatírákban, szatirikus komédiákban, kátékban, pamfletszerű írásokban bukkanhatunk rá a megjelenésére. Az angol regény történetének kutatói (pl. loan Watt)2 figyelmeztetnek arra, hogy a XVII. század folyamán háttérbe szorultak a jelentéstanilag könnyen érthető - lefordítható nevek. Az ókori mitológia, az Ó- és Újszövetség szintén egyre kevésbé számított névadási forrásnak. 1680-ban Bunyan még Mr. Badman (Rosszember) életét és halálát beszélte el nagyhatású erkölcsrajzában, de jó félszázaddal később már ilyen címadással találkozhattak a kortársak: Joseph Andrews, Tom Jones (Fielding); Clarissa Harlowe, Sir Charles Grandison (Richardson). Vagyis éppen a legnépszerűbb, legkiválóbb mesterek hívták főalakjaikat teljesen hétköznapi módon. (Az is figyelmet érdemel, hogy hivatalos iratok, jelentések módjára a szokásos névegyüttest vonultatták fel, nem elégedtek meg pusztán a keresztnévvel. Az élő, és még hosszabb ideig fennálló hagyomány mást diktált volna. Goethe a Vonzások és választások (1809) három főhősét így emlegeti: Eduárd, Charlotte, Ottilia, a negyediknek pedig pusztán a katonai rangját árulja el.) Watt bölcseleti hátteret rajzol a pusztán technikainak látszó változás mögé: a régebbi epikus az általánost hangsúlyozta személyeiben, ezért emlékeztetett erkölcsi tulajdonságokra, irodalmi, vallási tradíciókra onomasztiká- jában. A felvilágosodással együtt kibontakozó individualizmus megkövetelte a konkrét személyiség megjelenítését, annak minden járulékos vonásával. Fokozódott a valósághoz való hűség, bemutatkozott a korai realizmus. 68
