Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Jász Attila: Sajátvalóság (Appendix)
kor tudatosul a fiúban, hogy akkortól nem áll senki a halál és őközötte, ahogy Esterházy Péter is megrázóan írja új regényében. [ Cím ] Amikor végül az Elet és Irodalomnak leadtam a verset, mintegy pszichésen megszabadulni vágyva a nyomasztó befejez(het)etlenség terhétől, szerettem volna ilyen módon is pontot rakni apám életének végére. Deklarálni fontosságát és számot vetni hiányával. Valami ilyen mechanizmus működhetett bennem ösztönösen, apám halála után néhány nappal önkéntelenül beugrott a két éve befejezetlen vers zárlatának lehetősége. Nem kellett hozzányúlnom, kész volt, határozottan éreztem, el is küldtem nemsokára Kántor Péternek, akit épp akkor váltott a versrovatnál Csuhái Pista, és már ő reagált hihetetlenül gyorsan a küldeményre. Az egyetlen lehetséges, őszinte módon biztosított együttérzéséről, majd a vers értékéről, azaz közléséről a közeljövőben. Vagyis, és ezért mondom el, számára egyértelmű volt a „végkifejlet", amit én csupán a cím általi kiemeléssel (Üres ágy) kívántam jelezni az utolsó sor dilemmájához képest („oxigénmaszkos küzdelem vagy üres ágy"). [Archetipikus élmény] Valójában azonban nem így történt. Végig kellett ugyan néznem apám fél napig tartó oxigénmaszkos, öntudatlan agóniáját, és „a félve lenyomott kilincs" is archetipikus élményem kórházakban, ha ott hozzám tartozó személy tartózkodik, de az „üres ágy" a meghalás utáni állapotra utaló hiányával, máshonnan jött. Erre magam is csak később jöttem rá, hogy a versbeli megoldás anyám egyik kórházi esetét vetítette apáméra. Apámé, a tényleges küzdelem, a tipródás, a föl-le járkálás ágya mellett, hogy az orvos őszinte, tájékoztató szavai ellenére, nincs remény, mégsem hiszem el, s amikor aztán tényleg nincs, nem tudom elfogadni, hogy ez lehetséges. Hogy harminc év egyre tudatosuló, de folyton elnyomott félelme valóra vált. Minderről persze csak most, több mint fél év elteltével tudok írni, legalábbis valamit arról, ami történt. Legalábbis bennem. A vers pedig, azokban a napokban, tényleg élni segített, bármilyen közhelyesen hangzik is. Az aktualitáson túl ma is fontosnak gondolom - a magam részéről -, és érvényesnek egyre klasszicizálódó költői próbálkozásaim között. [Egy másik történet] Anyámmal történt meg tehát, hogy egy ízben, amikor először hagyta el istenigazából az életkedve, kórházba került karácsony körül, s az orvosok azt jósolták, nem éri meg az új évet, a kétágyas szobából átszállították egy másik kórterembe, így, mikor látogatási időben rányomtam a kilincset üres ágyára, elkezdett velem forogni a világ, /lűtó/sápadtan támolyogtam ki a folyosóra, majd a portásfülke 138
