Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Jász Attila: Sajátvalóság (Appendix)

előtt egy határozott hang rám szólt, hogy a mittudoménhányas teremben van. Neki, anyámnak, soha nem tudtam elmesélni a történteket.

[Egy másik aspektus]

Borbély Szilárddal, egyik (élő) költői példaképemmel levelet váltva megemlítettem apám halálát, mire ő jelezte, hogy tetszett neki az ES-beli versem, de e szomorú, sajnálatos tény - és itt nem tudom előkeresni a levelét, pontatlan leszek - még mélyebbé teszi Számára a jelentést. Őszintén örültem neki, hogy a leírt „végkifejlet" mégsem volt annyira egyértelmű, és talán nem csak azért, mert irodalmi művekkel szemben nem árt, ha óvatos az ember (főként, ha a fikciós a szövegvilágban is eléggé járatos). Valójában épp az volt a célom, hogy a feszültség tényleges forrása maradjon rejtve. Elég, ha a cím utalásszerűén visszacsatol, sejtet. Elég, ha a vers felvezetésében szinte túl egyértelműen mutatom be - ha töredékesen is - a viszonyunkat. Hogy tényleg mindig fehér ingben, nyakkendőben fogadott, vagy jött el hozzánk, s vágtunk disznót kétszer is együtt. Ebből az egyik teljesen álomszerű volt, egy lakótelepi tömblakás pincéjében daraboljuk a még langyos, hányingert keltő kipárolgású disznóhúst. Itt szintén egymásra vetítettem apám mindig is akkurátusán elegáns megjelenését és a disznó trancsírozását. És persze folyton le kellett állítani, mert állandóan segíteni akart, nem tudta elviselni saját tehetetlenségét.

[Egy másik valóság]

Kérdés ezek után, hogy az itt leírtak fednék-e le a valóság hívószót, és az ÉS októberi számában megjelent szöveg lenne-e a vers, amit kommentálni próbáltam. Nem hiszem. A vers, ha jó, maga a valóság, függetlenül attól, hogy fikció vagy megtörtént eset az alap. Minderről persze ellenkezője is elmondható lenne (elméleti alapon). Hogy nem a valóság, csak kiragadott részletek, s hogy a részletek által a valóság elmondhatatlan, mert mindig kimarad valami, ami a valóság megjelenítése szempontjából lényeges lehet. A művészet azonban éppen ezt az esetlegességet vállalja fel, hogy sajátos (egyéni) szempontrendszerek alapján válogatja ki, kerekíti egésszé a valóság általa fontosnak ítélt motívumait. A művészet valósága pedig akkor működőképes, ha más emberek számára is elfogadhatóan, hitelesen ad képet a valóságról, noha sokszor - látszólag - nagyon nem arról szól. Ha az adott mű jó, az ábrázolás eszközeitől függetlenül megteremti saját valóságát. Egy másik valóságot, ami azért alapvetően azt a világot mutatja meg/be, amelyben élünk. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, létezünk, mivel számomra a költészet (és a művészet egésze) a létről, létezésünkről, és ezzel kapcsolatos problémáinkról szól. Nem filozófiai értelemben, hanem mindennapi „életünk"-től megkülönböztetőleg, némiképp valami egyetemesebb fogalmat értve a lét szón, nagyobb felületet, mint amit egy ember élete betakar. (Ugyanis épp a halálról beszélek, ami nem nagyon fér bele élet-kategóriáinkba, de szeretteink halála, talán

139