Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Vízszint

És amikor így lesz pár sor, vagy több, akkor egy kicsit megvizsgálom, hogy mi is lett. De nem nagyon vizsgálom meg, mert valami úgy is „megképződött", hogy ezzel a fanatikus, mondanivalóra hegyezett férctűre bökjek. Valami. Ami nem más. És éppen az, hogy nem volt előre megmondva, hogy miről szól, és mégis szól, megszólal, nem lesz csökönyös a nyelv, leveszi a nyelv a zsarnokian kifejezői szándékát.

Már sokkal később kitaláltam azt, hogy olyasmi, mint a zene. Én azt csak élvezem és nem pedig értem. Mit értsek zene alatt? Hangokat, amik a szuper-húrjaimmal rezonálnak, és felébresztik bennem azt. Mit azt? Valamit. Valami olyasmit, mint amikor a kimondott nyelv előtte még egy picivel ott van ki nem mondott állapotban, bent a fejben, nyelvre ki nem faragott érzelemként. Gondolat. Nekem pl. ez a gondolat, a még ki nem mondottak előtti nyelvállapot. Amit már leírtam, az nem gondolat. Hasonlít a gondolatra max.. Szóval, mint a zene, nem tudod, konkrétan, miről szól, hanem lehet érezni a kicsomagolatlan állapotát. És a zene azért olyan fantaszta, mert azt nem is lehet kicsomagolni. A nyelv az azért ki van csomagolva, minden szó hozza a zsarnoki jelentést. És minden mondat. És hát akkor most, ha nem bonyolítottam túl, akkor fogható, ezek a versek erről szólnak. Erről az állapotról.

Előzményük és körülményük és értelmi viszonyuk ehhez képest van; nincs más, szabadon engedni a nyelvet, és úgymond tudatosan csak annyi, hogy ráérezni, amikor nyílnak a völgyben a csakrák. (Csak rám? Csak rák?) (Bemegy a hun a lapptáborba, azt mondja, hun vagyok!?) Egy kis kec-mec.

Akkor inkább már utóéletük van a verseknek. Utóérzésük, utóértésük. Ott van például a 137 című vers, amit több mint tíz év után Vallai mester előadásában tudtam beazonosítani. Addig ufó volt. Tudtam, hogy valami, valami ott van benne, de csak utóbb, a kimondott hangban kapta meg „roppant tárgyiassága" a kiszínezett erotikát: „Ezen a ködös és borús reggelen / Miss Angelika a bevásárlóközpontba/ indult. Tiri nevű kutyáját egy víz- / szintes fedelű kosárban csempészte/ be. Két rúd szalámit, némi vajat / egy zacskó mogyorót vásárolt. / Mikor hazaért, megmosta a kezét / és végigfeküdt a díványon."

Induljunk el hát Hajnóczy mester háziasszonyával bevásárolni, akiről, mint tudjuk, sűrűn kenegeti alfelét szalonnával, hogy aztán a kutyus megtegye a dolgát, mindkettőjük örömére. De ezt már jól ismeri, kiismerte a kutyáját, nem hagyja cserben, egyszerűen másra vágyik. A kutyát becsempészi; valamit oda becsempészni, szleng. Két rúd szalámit, némi vajat és egy zacskó mogyorót vásárol. Két rudat, mert telhetetlen, biztosra megy, ne kelljen később másik szalámiért szaladgálni, ha már egyszer végigfeküdt a díványon higiénikusan tisztára mosott kézzel. És akkor ott van mindjárt a vaj, a szalámi és a zacskó mogyoró. A készülődés szédült pillanatai ezek. Érezzük, még a függönyt se kellett behúzni, hisz a reggel ködös és borús, nincs fény, csak befelé és ráfigyelés van. A test lázas és remeg. A kutya ugyan kint van a szobából, de mozdulatlanul ül. Nem akarja elrontani, ami még meg se kezdődött, vagy ki tudja, megkezdődik-e, hogy nem tán csak az izgalommal eljátszani lehet; minden együtt áll, a csábítás nagy, a kéz tiszta...

És miért 137? Mert ezzel a verssel a születési körülményekben teljesen meg voltam matekozva. Mert akkor legyünk pontosak, ha nem tudunk pontosak lenni, és

127