Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Vízszint

akkor lehetünk pontatlanok, amikor tudunk pontosak is lenni. És itt nagyon nem tudtam pontos lenni, és a 137 az egy nagyon pontos valami, egy szám, a lehető legracionálisabb valami, illetve így önmagában a lehető legirracionálisabb. Talán ezt érezhettem.

Sajnos, ezt most elmondtam, de jó az, hogy sok mindent nem mondtam el, és ezt se vegyük készpénznek. Egy nő a sok közül. De van másfajta utóélet is. Sokkal másabb. És általában inkább ilyen utóéletek vannak.

Egyszer, így kezdtem az elején is, és valójában így akartam folytatni: kezembe nyomott egy francia ismerősöm egy felhívást, amin az állt, hogy Franciaországban költőversenyt rendeznek, rajta bárki (értsd: én is) részt vehet. A győztesnek kitűzött bérdíj is magasan verte a hazai tarifákat, meg hát maga az eset is, hogy egy ilyenre nevezni: kíváncsiság. Csakhogy a határidő erősen feszített, keresni kellett egy jó fordítót. Meg is tudtam a nevét, de csak azt, senki nem tudta, hol találom. Az idő fogyott, a remek fordító tovább bujkált. Közben fölvettem a kapcsolatot egy kint élő magyar férfival, aki a felhívást küldte, és megígérte, ha időben elfaxolom, képviseli a verseimet, képvisel a verseimmel. Már csak egy hét volt, a remek fordítónak nyoma se, mikor gyorsan kértem egy nyersfordítást egy nyersfordítótól, majd két nappal faxolás előtt az utolsó finomításokra bementem a francia intézetbe, hogy pontosítsuk a verseket. Egy egész napot ültünk a tíz versen, egy kis mag kivételével mindenki jött-ment, adott pár jó tanácsot, tán még a takarítónő is hozzátett egy seprűnyelet. A lényeg az, hogy életemben először, ott, a fordításhoz meg kellett próbálnom értelmezni a verseket; elmondani azt a hangot, ami utóbb, mint fent írtuk, „értelmesen megképződik". Hát átnedvesedtem. És jött a legszeretettebb, mondhatni, nekem emblematikus, a Szótár.

Az indiánok beérik Kodállyal.

Dobogó hamvaik egy zenemű rejtett sorai. A domboldal húsén kúszó hadsereg töri a magyart. Módszerük a harmóniába vetett sakál. A távolban zongorák részleteit osztják türelemmel a dagálytól megkékült bevándorlók.

Erszényük nedves kincseit arcképek fedezik, visszahullnak homlokuk váratlan ritmusába.

Hová kompok nem visznek lágy halált fehéren sétál a kíváncsi marabu.

Hogy miket mondtam, fogalmam sincs, de el lehet képzelni. Az indiánok megelégszenek Kodállyal, jó az nekik, nem nagyravágyók; a sakált úgy odavágják a harmóniába, mintha mindig ott lett volna, ez egy ilyen ősi, misztikus szokás náluk; aztán amikor a parttól néhány mérföldre hajótörést szenvedtek a bevándorlók, a hullámok mást nem dobtak partra, csak egy zongorát, nem volt más, amin osztozhattak volna sorsukban, és azért voltak olyan kékek, mert a dagálynál többet kell úszni a part felé, és teljesen kimerültek, megkékültek a fáradtságtól;

128