Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Nagy Gáspár: Hangos célfotó B. úr mennyei kirakatából (Az alkalom múzsája)

le bizonyos új (vagy fontosnak vélt) versem világrajöttét kommentál(and)ó prózai beszély elkövetésére. Nos tehát a jeles Alkalom Múzsája és a szorító Határidő Múzsája dugta itt össze fejét az utolsó pillanatban, és lón a köszöntő új, a határidőt éppen súroló friss vers, elküldve a Forrás szerkesztőinek, jelesül Fűzi Lászlónak és Pintér Lajosnak, akik levelükben erre biztattak. Némileg adósságtörlesztés is, hiszen 1997-ben a magam oktalansága és szokásos nyári lazasága miatt elmulasztottam szülőföldemet bemutatni a Forrás tematikus számában, melynek címét az általam is olyannyira kedvelt Szabó Zoltán Szerelmes földrajzától kölcsönözték. Szabásmintáért most is egy zseniális Szabóhoz, mégpedig Lőrinchez folyamodtak, aki a Vers és valóságban egész költészetének páratlan magyarázatát, értelmezését adta. (Néha-néha a magyarázat a verssel egyenértékű vagy izgalmasságá- ban föléje is kerekedik! Ez a vaskos két kötet, melynek versmagyarázatait Szabó Lőrinc a máig ismeretlen íródeáknak lediktálta, megjelenése pillanatától, több mint tíz esztendeje egyik legfontosabb, legtöbbet forgatott kézikönyvem.)

Ez az új (alkalmi köszöntő és vidám-farsangi) vers, (persze tudjuk: minden komoly vers alkalmi is!) mintegy folytatásként is a Forrásból nő ki, ezért is oda kívánkozik vissza. Éppen negyedszázada már megcirógattam Szakolczay Lajost egy verssel. Megjelent a Forrás 1976-os évfolyamának decemberi számában, címe: 63 virgonc sor a kritikushoz. Akkor még könnyedén róttam a sorokat egymás alá, kivált, ha oly vidámító dolgok estek meg velünk anno abban a délalföldi kisvárosban... Sajnálatomra a vers kimaradt (mivel magam is megfeledkeztem róla) köteteimből. Mea maxima culpa! Aztán tovább haladva és csak a Forrás-t követve: Szakolczay Mester nem volt rest, s ő bizony megírta a maga penzumát a föntebb emlegetett szerelmes földrajzos tematikus-számban (1997/10-11) Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára címmel. Regélt benne szülőhelyéről, Nagykanizsáról. Rövid versemben pontosan kimutatható Sz.V.L. átlopott ujjlenyomata. De a város nekem, ha nem is szülőhelyem, de gyerekkorom és ifjúságom vakációzós városa volt. Több rokoni és ismerősi szállal. Csak éppen az akkor még atletizáló Varga Lajossal nem találkoztam, viszont az olyan városi hírességeket közelebbről is ismertem, mint Buzek úr, a fotós, és a mókamester Nevető Laci. A város iránt táplált nagyon személyes vonzalmaimról a Magvető Kiadónál 1995-ben megjelent Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet) című prózakötetben vallottam. Ezt követte a Kanizsa-vár (vissza) 1999-ben, melyet Harkány László tanár úr, a város önzetlen kultúr-apostola muzsikált ki belőlem. O lett a könyv kiadója és lelkes terjesztője.

Hosszútávfutó Lajos barátunk - gőzösével - a hatvanas évek második felében végképp elpöfögött Kanizsáról. És viharosan bezúdult az irodalomba. A székesfővárosi irodalmi életbe. Mondhatni: más vágányra tette át működését. Szócipelő lett. 1971-ben, Istenem, éppen 30 éve ennek!, hogy találkoztunk a Gorkij könyvtárban. Akkor már Szakolczay Varga Lajos néven publikált egyre sűrűbben, s főleg a határainkon túli könyveket, folyóiratokat gyűjtögette mániákus buzgalommal. Szó szerint inge-gatyája ráment erre a „mihaszna fényűzésre". Civilben a Gorkijban dolgozott, én meg odakerültem könyvtárosi gyakorlatra. így ismerkedtünk össze, s így derült ki kanizsaisága a már akkor „halkszavú" barátunknak, aki ámulatomra Gy. Szabó Bélával, Kós Károllyal meg Szilágyi Domokossal levele114