Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Pintér Lajos: Bettyárdall. (Gyík a napsütötte kövön)

múlva hívott telefonon, s a felkavaró élményről úgy számolt be, körötte számtalan új kép megkezdve, felvázolva, mind-mind új „betyárfestmény". A könyv visszarántotta régi szerelmes témájához.

Képeit akkor nem láttam, de szolidáris maradtam vele, bármely betyáranyag került a kezembe, fénymásolatát küldtem máris, jegyeztem neki betyártörténeteket, könyvekben a pásztorművészet, betyárábrázolás gyönyörű képeit is találtam, s mindet-mindet küldtem Schénernek: serkentsék, ihlessék.

Én pedig időközben más munkába kezdtem. Tört/én/elem címmel családtörténeti esszét írtam. Magam örömére, fiaim kedvére. Elkezdtem összeillesztgetni a család szűkebb történetének, történelmének széttört cserépdarabjait. Kellett ehhez a gyermekkor emlékezete, de kellett családtörténeti, levéltári kutatás, kellett történeti, néprajzi konzultáció, kellett embertan, kellett nyelvtan-névtan.

Munkámban remek barátokra leltem, Katona Imre egykori néprajzprofesszorommal újra szorosabb kapcsolatot kerestem, szinte megállatlanul fordultak a levelek közöttünk. Kitűnő helytörténészre bukkantam, aki az egyházi és városi levéltári iratok porát fújta le kedvemért. E portól én semmit se láttam volna. Pillanatok alatt már a török alatti korban jártunk. Abból az időből származnak ugyanis az első, pontos összeírások. Katona Imre is legalább eddig azonnal visszamutatott, a Túri-Kiss biztosan csongrádi név, és a török megszállás előtti. A csongrádi Kiss-ek ugyanis az Ipoly középső folyásának vidékére menekültek föl a török elől, s visszatelepedvén onnan a Túri - ottani falunév - ragadványnevet hozták. S Északról hozták a szláv, szlovák népességgel való együttélés emlékeit, következményeit. Anyai nagyapám, Csernus István neve erre utal, Csernus, régi, levéltári írásképében Csernyus biztosan azt jelenti Fekete. Alkatával is elütött a törökös népességtől, erre már más tudós hívta fel figyelmemet, magas volt, vékony, és szőke. Drága nagyapám, a nagyréti bolgárkertész. Akinek melegágyai között gyerekkoromban oly sokat botorkáltam. Földműves volt, de míves, földművész.

Ha én úgy ismerném a betűvetést, mint ő a vetést.

Engem pedig efféle kérdések foglalkoztattak, mentünk, ki-ki a maga útján, én írtam tört/én/elem című könyvemet, igyekeztem egybeszerkeszteni a törött ént, Schéner pedig festette betyár-képeit.

S a két út egyszercsak összeért. Találtam egy nagyobb tanulmány lábjegyzetében utalást egy csongrádi betyárperre, majd tovább kutattam a betyárper föllelhető egyéb levéltári iratait.

Ugyanis a betyárper iratai között ráleltem Túri-Kiss betyárra, anyai ük- vagy szépnagyapámra. Nincs kéznél a jegyzetem, abból tudnám, de inkább a szépnagypapa ő. Olyannyira hittem az írásnak, hogy a család emlékezetében nem is mertem ellenőrizni: emléke, története szájhagyományban fennmaradt-e. Azt kell mondanom, nem. Én beszélni sosem hallottam róla. Levéltári lábjegyzetben találtam rá.

1853. március 19-én akasztották. Rá szinte száz évre születtem, 1953. március 20-án.

Nagy per volt, melynek körülményei máig tisztázatlanok. Botrányos per is, a vád olyannyira nem volt tisztázott, hogy épp ezért később igazságügyi botrányt kavart. A lényeg ez, hogy egy tanyában rajtaütöttek egy betyárcsapaton, vala- mennyiüket halálra ítélték. Még a citerást is, csongrádi szóval tamburást, aki húzta nekik.

111