Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Pintér Lajos: Bettyárdall. (Gyík a napsütötte kövön)

„Betyárvidék" volt ez különben, ahol felnőttem, nem messze Szeged-Hódme- zővásárhely határában Rózsa Sándor, a mi vidékünkön pedig a híres Bogár Imre. Róla szól a legszebb dalunk is: Zavaros a Tisza, nem akar nyugodni, az a híres Bogár Imre átal akar menni.

Úgy gondolom, említett csapatukban egyik volt betyár. Valaki tanyájára betért, hogy a lopott jószágot megőrzésre otthagyja. Ez divat volt, s aki ezt az őrzést, orvgazdaságot nem vállalta, az életével játszott. Többen valószínűleg a tanyagazda épp véletlen s vétlen vendégei voltak. A tamburást pedig odaparancsolta a betyár, mert mulatni volt kedve. Ezek közül melyik volt ősöm, a betyár, a tanyagazda, a vendég, a tamburás, ezt már nem tudom.

Lelki rokonom az öreg tamburás, aki barbár művészete szolgálatáért halt halált.

S itt a két út összetalálkozott. Már nemcsak Schénert érdekelték a betyárok, hanem én is betyárperek iratait böngésztem, ezt a furcsa micsodát, melyben a régi magyar íráskép és szóhasználat keveredett a némettel és a latinnal. A korabeli jogi nyelvvel.

Egy-egy okirat gyönyörű lelet volt, a történetek is, melyeket kiolvastam belőlük, meseien elkápráztattak, de a talált nyelv különösségében is megragadtam. Ez a régies magyar, német, latin nyelv ragadott meg engem vagy én ragadtam meg őt, nem is tudom: birkóztunk, fogást kerestünk egymáson.

Ezt követően már a saját kutatásaim rekvizitumait is küldtem Schénernek, elmondtam a történetet, különösen a szegény tamburás esetét ajánlottam figyelmébe, persze, alkotói-teremtői figyelmébe. Még csikófejes citera rajzát, fényképét is küldtem.

Nagy sokára azután következett a festővel a személyes találkozásunk ideje. Úgy volt, hogy megyek hozzá szeretett Pesthidegkútjára. Mit vigyek neki, tűnődtem. Mit vigyek neki, kedvére valót - kérdezgettem magamtól. Leültem az írógéphez a Forrásban, s egyetlen lendületre, mint most is, megírtam a verset. Ajándékba.

Persze, ahogy lenni szokott, valami közbejött, nem mentem, a találkozás elmaradt. Megint nem a papírra írtunk, hanem a papír élére. Megint nem a vászonra festettünk, hanem az égre.

Nem régen jártam újra a csongrádi temetőben. Sivár volt, télvégi, koszos, kopott. Pár csenevész hársfa ígéri rügyeivel az új tavaszt. Mentem a sírkőhöz, ujjam begyével olvastam róla a neveket.

Gyík ült a napsütötte kövön.

112