Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Pintér Lajos: Bettyárdall. (Gyík a napsütötte kövön)
Gyík a napsütötte kövön Nem is tudom, hol kezdjem ennek a versnek a történetét. Talán ott, ahol legutóbbi prózai írásomat is kezdtem, egy csecsen szólásmondásnál: hét generáció a világ. Magam számára ezt így fordítom le: van a mi jelenkorunk generációja, emberi léte, s ezenkívül látunk hátra és előre hármat-hármat. Vissza a dédnagyapák világáig emlékként, előre a dédunokák világáig reményként. Dédszüleink arcára, valamelyikére még esetleg emlékezünk, dédunokánk születését, legszerencsésebb esetben megélhetjük, nemcsak az emberi emlékezet ennyi, hanem az emberi együttélés tágassága is csak ennyi, e hét generáció. Mennyi idő ez? Mekkora időszakasz? Nem akarok nagyot tévedni. Százötven év? Kétszáz? Ennyi egy ember, egy család emlékezete. Ennyi emlékezetének holdudvara. Maximum! Legfönnebb. Mert, ha egy új vagy ódon, ki tudja, szemlélet erőt vesz rajtunk, akkor magunkon túl se látunk, ha a személyiség gödörbe kerül, onnan nincs kilátás se hátra, se előre. Akkor egynap a világ. Akkor azt se tudd, ki volt apád. Ha tudod, tagadd meg. És van egy másik emlékezet is, egy kozmikusabb emlékezet, úgy hívjuk, legenda vagy úgy, történelem. Akkor évszázadokban és évezredekben gondolkodunk, évmilliókban, milliárd porszemekben. Sokszor e két ismeret bennünk ravaszul összekeveredik, absztrakt tudásunk évezredes, konkrét tudásunk semmi. A Napot, az izzó égi követ látjuk, csodáljuk, a lábunk elé tett terméskőben elbukunk. De nem volt ez számomra különösebb kulcskérdés soha. Nagymamám, néhai Túri-Kiss Rozália volt a temetőfelelős, O rendelte s vitte a koszorút a sírra, O tudta, hogy az elhunytak közül kit hol keressünk a csongrádi temetőben. De ő tudta a madarak nevét is, anyámnak már minden veréb, nagymamával öröm volt járni a téli kertet, mint egy költemény szavai, sorai, az ő szájából úgy gurguláztak a gyönyörű madárnevek. Ismerte őket. Nagymamám halála után már nekem kellett egyedül botorkálgatnom a temetőben. Nekem kellett minden sírra szál virágot vinni, botorkáltam már mohalepte sírkövek között. Néhányon a betűt sem tudtam elolvasni, nevet az ujjam begyével tapogattam ki, Kása Rozália, Túri-Kiss Rókus dédszüleim sírkövén a felírást elolvasni már nem lehet, tényleg, csak ujjheggyel tapintani. Lásd csak, tényleg eddig tart az emlékezet, eddigre már a sírkövet is belepi a moha, a föld is kifordul alóla. De ez csak tűnődés, okoskodás. Ez versnek nem ihletési pontja, nem oka, nem indoka. Az sem, hogy kezembe került egy gyönyörű könyv az alföldi betyárvilágról, elkezdtem olvasni, s úgy megszerettem, többek között gyönyörű képanyagát, hogy azonmód elajándékoztam. Elküldtem Schéner Mihály festő barátomnak. Emlékeztem reá, hogy vagy húsz évvel ezelőtt őneki nagysikerű és nagyerejű betyársorozata volt. Gondoltam, a könyvnek majd megörül. Meg is örült, pár nap no
