Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Győri László: A Róma villa (Egy vers körülményei)

tériét, a Kritika szerkesztőségének. Én amellett, hogy - az egész könyvtárban alig néhányad magammal bírtam könyvtár szakos diplomával - fő foglalatosságként a pult mögött ki-beadogattam-veszegettem a könyveket, a könyvtárközi kölcsönzést csináltam, könyveket kértem a táraktól és könyveket adtam a táraknak. Az egyik alkalommal Németh G. Béla titkárságvezetőnője (nem férfija, nője, hogy pontos legyek), lihegve szólt, hogy N. G. B.-nek (,,Endzsibí"-nek) egy német könyv kellene, ami csak a Széchényiben, az Országos Széchényiben van meg. Nem nyújtom: két órán belül az asztalán volt a könyv, én hoztam le a Várból. Másnap lépdel át Németh G. Béla a kölcsönzőtermen: - Jó napot!, s már el is tűnik rejtélyes útján a vasajtón keresztül a folyóiratfeldolgozóban. Autonómiámból az istennek sem hagyott kilépni. Van benne következetesség, akárcsak verselemzéseiben, amelyeket igen nagyra tartottam, de az ilyenfajta pillanatoktól fogva igen autonómoknak, olyanoknak, amelyek már embertelenek a maguk módján. Honnan tudhatja Németh G. Béla, hogy mi rejtőzik a kölcsönzőkönyvtáros költőben, hogy egy jövendő Németh G. Béla nem fogja-e a verseit elemezni? Nélküle miből él egy jövendő Németh G. Béla? Ez az elméleti kérdés foglalkoztatott, akárhányszor átvonult a szobán. Csak az vigasztalt, hogy Radnóti Sándor, ha olykor-olykor betért - már mint az Esztétikai Tanszék egyetemi tanára - kölcsönözni, mindig úgy köszönt, hogy tudta én én vagyok, s ki tudja, milyen okból, rokonszenvvel, kedvességgel viseltetett irántam. Talán mint a Kilencek egyikét becsült, - soha nem kérdeztem tőle. Évtizedekig nem láttuk egymást, de már az első találkozáskor megismert ott a kölcsönzőpult mögött.

A kölcsönzőpult és az irodalomtörténet találkozása elég szokványos, a könyvtáré meg az irodalomtörténeté még inkább. Nagyon sok költő volt könyvtáros, én is azzal a tévhittel indultam erre a szakra, hogy az jó hivatás annak, aki verseket szeretne írni, s én már tizennégy éves koromban verseket akartam írni: nem költőnek akartam lenni, csak verseket írni. A költőségtől ma is viszolygok, a vers az más.

Tehát könyvtár szakot végeztem - magyar irodalommal és nyelvészettel vegyest - az ELTÉ-n, s rövid salgótarjáni kitérő után Kaposváron kötöttem ki. A kaposváriak azzal büszkélkedtek, hogy a város hét dombra épült, akárcsak Róma. Az egyiken van a Róma villa, Rippl-Rónai egykori kastélya, olyan jó fél óra járásnyira. Már a neve is Róma. Rippl-Rónai Róma villája. Ebben a római városban hamarosan száműzöttnek éreztem magam. Első verseskönyvemnek a megjelenése előtt voltam, úgy éreztem, most aztán költő leszek, mit nekem könyvtárosság! - az csak a felöltő rajtam. Előtte még egyetemistaként Csepelen, Kőbányán, a Ganz-Mávag központi könyvtárában dolgoztam hetenként kétszer-háromszor négy-négy órát, de ez öröm volt ahhoz képest, ami Kaposváron utolért. Az igazgató Palmiro Togliattiról nevezte el a könyvtárat, a nemzetközi kommunizmus nagy alakjáról, Kossuth-díjas volt, egyeduralkodó, úgy üvöltözött, mint egy szó- dáskocsis a lovaival, a könyvtárosok bepisiltek, ha megeresztette a hangját. Finom hangversenyekre járt, állítólag maga is hegedült az egykori filharmonikus zenekarban, óriási kegynek számított, ha valakit egy szabad tiszteletjeggyel hangversenyre invitált. A lánya éppen akkor végezte el az orvostudományi egyetemet, és sürgősen Amerikába ment férjhez egy rosszabb, nem szocialista jövő re106