Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Győri László: A Róma villa (Egy vers körülményei)

tétikai befogadás tudatosításának lelki folyamatától, gyakorlásától. Ha már birtokában van a vers autonóm élményének - az életrajz s a keletkezéstörténet közelebbi tényeivel akkor tanácsos gazdagítani. A hibátlan mű szóljon önmagáért; az előlegezés mindenkor a történeti illusztrációvá süllyesztés veszélyével fenyeget." Egy másik helyen: „Ideje azonban az életrajzi s keletkezéstörténeti motívumokból is fölsorolnunk olyanokat, melyek a vers értelmének lényegét gazdagítják.” De mi van akkor, ha maga a vers tartalmaz életrajzi motívumokat? Amikor Németh G. Béla Arany János Balzsamcsepp című versét elemzi („Szív, örömtől elszokott szív, Múltak gyászos özvegye... "), azt írja, hogy a harmadik strófától kezdve egyre esik a vers, megbomlik hangnemének, modalitásának (a beszélőnek a mondat valóságtartalmához való viszonyának), kifejezés- módjának egysége, „életrajzias, narratív előadásmód, modor lép be, fogalmian magyarázó, okadatolt - mint mondani szokták -, literálisan értelmező magatartás tűnik föl." Hogy az életrajz csak zavarja a vers befogadását, azt Babits Mihály Cigánydalával kapcsolatban is megismétli: a vers autonómiáját sérti, ha közöljük az olvasóval, hogy a költőnek a vers megírása idején milyen volt a környezete, életformája, élményvilága, gondolatköre. Valószínűleg Németh G. Béla sem arra gondol, hogy az életrajzias, narratív előadásmód eleve megrontja a verset, arra gondolhat, hogy vagy így, vagy úgy kell megírni, csak éppen a kétféle előadásmód nem keveredhet egymással. Dehát Arany János talán éppen azért írta meg a Balzsamcseppet, mert valami „életrajziasan", személyesen fájt neki, s így írta meg azon az áron is, hogy elméleti, esztétikai megfontolás nélkül, esztétikailag megfontolatlanul a vers autonómiáját sérti meg vele. Dehát - ez a második dehát - az olvasó nem a versmagyarázat, a verselemzés előtt vagy után, hanem aközben és nem aközben, a kettőt egészen szétválasztva, s mégsem - intézi el magában a verset. Saját autonómiáját és a versét sem zavarja, ha külső adalékok jutnak hozzá. A vers ugyanis nem tudományos tétel, matematikai egyenlet, amelynek érvényességéhez, autonómiájához az elmét szükségszerűen viselő személyiség életformája, élményvilága bármit is számítana. Egy tudományos tétel akkor volna a legszebb, a legauto- nómabb, ha senki sem tartozna hozzá. Egy vers is. Költő nélkül azonban egy verset nehéz elképzelni.

Sőt egy irodalomtörténészt, egy verselemzőt is nehéz költő nélkül elképzelni.

Erre gondoltam akkor, amikor 1990 januárjában beléptem a budapesti Egyetemi könyvtár épületébe, hogy elfoglaljam a széket a kölcsönzőpult mögött. Illetve, hogy ne füllentsek, egy kicsit később, akkor, amikor már nem először, úgy lépdelt át azon a koszos, repedezett, lestrapált kölcsönzőn Németh G. Béla, hogy kicsit félszegen, kicsit idegenül, mintha azt kérdezné, mit is keresek én itt, mit is keresnek itt maguk, azt mondta: - Jó napot!, s már lépdelt is tovább, s eltűnt a folyóiratfeldolgozó osztályhoz vezető vasajtón. Amikor először lépett be az ajtón, naívul azt vártam, új arcot lát bennem, s be fog mutatkozni, hogy én is bemutat- kozhassam, de nem - a kölcsönzőteremnek köszönt egyedül, mintha ott sem lettünk volna; elmerült önnön autonómiájában, amelyet csak sértett volna némely életrajzot, saját életrajzi jegyet viselő többes szám első személy, a mi. És azon belül az egyes szám első személy. De nemcsak egy új kis kölcsönzőkönyvtáros, az egész könyvtár nem érdekelte; azért járt be, hogy legújabb verselemzését lediktálja a titkárnőnek, aztán a kézbesítővel elküldesse az Új írásnak, az Irodalomtör105