Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)

nem azt vizsgálja, kinek van igaza, hanem kizárólag a konfliktus feloldásával, a felek kiegyezésével foglalkozik, elismerve mindkét oldal igazát.

Amikor véget ér a nap, és besötétedik, a gyűlés résztvevői szétszélednek házaikba. Sötétben nem lehet vitatkozni, a vitában látni kell a beszélő arcát, ellenőrizni kell, hogy beszéde és tekintete ugyanazt fejezi-e ki.

Ekkor a fa alatt az asszonyok, az öregek és a mindenre kíváncsi gyerekek gyűlnek össze. Ha van fájuk, tüzet gyújtanak. Ha van víz és menta, sűrű, tömény teát készítenek. Kezdődik a legkellemesebb időszak, amelyet a legjobban szeretek - a nap eseményeinek felsorolása, olyan történetek mesélése, amelyekben keverednek a tények és képzelgések, a vidám és a félelmet keltő dolgok. Mi zajongott úgy reggel a bokrokban, mi volt az a sötét és dühös valami? Mi lehetett az a furcsa madár, amelyik elrepült odafönt, aztán hirtelen eltűnt? A gyerekek a lyukjába kergettek egy vakondot. Aztán szétkotorták a lyukat, de a vakond nem volt sehol. Hova lett? A napi események sorolása közben hol ennek, hol annak jut eszébe, hogy egyszer, régen az öregek is meséltek arról, hogy valamilyen titokzatos madár elrepült a falu fölött, aztán eltűnt, valaki más meg arra emlékszik, hogy már az ükapja is mesélte, hogy régóta zajong a bokrok között valami rejtélyes, sötét alak. Milyen régóta? Emberemlékezet óta. Mert itt az emberi emlékezet a történelem határa. Korábban nem volt semmi sem. A korábban fogalma itt nem létezik. Történelem az, ami az emberek emlékezetében él.

Afrika, leszámítva az iszlám Északot, nem ismerte az írást, a történelem itt mindig szájhagyomány útján terjedő legenda volt, közösségi mítosz, amely spontán módon keletkezett a mangófa alatt, sötét estéken, amikor csak az öregek reszkető hangja hallatszott, mert a nők és a gyerekek ámulva hallgattak. Ezért olyan fontosak az esti órák, mert ez az az időszak, amikor a közösség azon elmélkedik, hogy ki is valójában, honnan is származik, ilyenkor tudatosítja magában saját különállását, másságát, ilyenkor határozza meg önazonosságát. Ilyenkor beszélgetnek az ősökkel, akik ugyan eltávoztak már, de mégis jelen vannak, vezetik az élőket útjuk során, megvédik őket minden rossztól.

Az esti csönd ott, a fa alatt csak látszólagos. A valóságban a legkülönfélébb hangok, zajok töltik ki. És jönnek a hangok mindenhonnan - a magas ágak közül, a közeli bozótosból, a föld alól, az ég magasából. A legjobb ilyenkor közel lenni egymáshoz, a többiek jelenléte bátorsággal, önbizalommal tölti el az embert. Az afrikaiak állandóan veszélyben érzik magukat. Ezen a földrészen a természet olyan hatalmas és agresszív formákat ölt, olyan bosszúálló és félelmetes maszkokat vesz föl, olyan csapdákat állít az embernek, hogy az ott lakók állandó féleleiemben, aggódásban, a jövő bizonytalanságának érzésében élnek. Itt minden megsokszorozott, megnagyobbodott, hisztérikusan eltúlzott formában jelenik meg. Ha vihar van, a mennydörgés az egész bolygót megrázza, a villámok pedig cafatokra tépik az eget, ha felhőszakadás van, az égből összefüggő esőfal zúdul a földre, amely pillanatok alatt elönt, a földbe paszíroz minket, ha szárazság van, az olyan, amely egyetlen csöpp vizet sem hagy, és biztosan szomjan halunk. A természet és ember viszonyában nincs semmiféle enyhítő tényező, semmiféle kompromisszum, köztes állapot, fokozat. Csak birkózás, küzdelem, életre, halálra szóló harc van. Az afrikai ember születése pillanatától haláláig fronton él,

56