Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)

ahol földrésze kivételesen ellenséges természetével vív harcot, és már maga az a tény, hogy életben tud maradni, hogy nem pusztul el, győzelmet jelent.

Este van tehát, ülünk egy nagy fa alatt, egy kislánytól pohárka teát kapok. Hallgatom az embereket, akiknek mozdulatlan sötétségbe olvadó arca fényes és erős vonású, mintha ébenfából faragták volna. Nem sokat értek abból, amit mesélnek, de hangjuk komoly és elfogódott - felelősséget éreznek népük történelméért. Meg kell őrizniük, és tovább kell adniuk. Senki sem mondhatja, hogy olvassátok el történelmünket a könyvekben. Ilyen könyveket ugyanis senki sem írt, ilyen könyvek nincsenek. Csak az a történelem van, amelyet itt most el tudnak mondani. Sosem lesz olyan történelmük, amelyet Európában tudományos, objektív leírásnak neveznek, nekik ugyanis nincsenek dokumentumaik, följegyzéseik, és az elődöktől hallott történéseket minden nemzedék megváltoztatja, módosítja, alakítja, színesíti. Ám éppen azért, mert nem nehezedik rá az archívumok súlya, az adatok, dátumok szigorúsága, ez a történelem a maga legkristálytisztább formájában - a mítosz formájában - jelenik meg.

Ezekben a mítoszokban dátumok és mechanikus időegységek - napok, hónapok, évek - helyett másfajta meghatározások szerepelnek, olyanok, mint: „régen", „nagyon régen", „olyan régen, hogy már senki sem emlékszik arra az időre". És mindent el lehet helyezni ezekbe a meghatározásokba, időrendbe lehet rakni. Csakhogy ez az idő nem lineárisan alakul és fejlődik, hanem olyan mozgást vesz föl, mint bolygónk - egyenletes körforgást. Ebben az időkoncepcióban nem létezik a fejlődés fogalma, helyét az állandóság, a maradandóság fogalma foglalja el. Afrika az állandóság kontinense.

Későre jár, mindenki aludni tér. Kezdődik az éjszaka, a szellemek ideje. Hol gyülekszenek pédául a boszorkányok? Köztudott dolog, hogy a fa ágain, a levelek közé rejtőzve gyűléseznek, tanácskoznak. Jobb elmenni a fa alól és nem zavarni őket, mert ki nem állhatják a leselkedőket, hallgatózókat. Könnyen bosszút állhatnak, betegséget, fájdalmat, halált terjeszthetnek.

A mangófa alatti hely hajnalig üres marad hát. Pirkadatkor egyszerre jelenik meg a földön a nap sugara és a fa árnyéka. A napfény fölébreszti az embereket, akik azonnal menedéket, árnyas helyet keresnek. Furcsa, de igaz, hogy az ember élete itt olyan múlékony és törékeny dologtól függ, mint az árnyék. Éppen ezért a fa, amely az árnyékot nyújtja, több, mint egyszerű fa - maga az élet. Ha villám csap a mangófába és elégeti azt, az embereknek nem lesz hova rejtőzniük az égető nap elől, nem lesz hol összegyűlniük. Ha nem tudnak gyűlésezni, nem tudnak fontos dolgokban dönteni, határozatot hozni. Legelsősorban is nem fogják tudni történelmüket mesélni, amelyet pedig csak a fa alatti esti beszélgetések szájhagyománya tart fenn. így aztán hamar elvesztik a múltjukra vonatkozó tudást, emlékezetet. Múlt nélküli emberekké, vagyis senkikké válnak. Elvesztik azt, ami összetartotta őket, szétszóródnak, ki-ki magányosan megy, amerre lát. Csakhogy a magányosság elképzelhetetlen Afrikában, a magára maradt ember egy napot sem bír ki, halálra van ítélve. Ezért aztán, ha a villám szétszabdalja a fát, azok az emberek is elpusztulnak, akik az árnyékában éltek. Ezt állítja a mondás is: az ember nem éli túl a maga árnyékát.

57