Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Csiki László: Versem és valósága (Az árdéli fanyűvők)
Bogdán László Üzenet úszó jégtáblára Fodor Sándornak Rekedten szól egy öreg trombita. Szól, mert van még miről szólnia. Nem lenne szabad elnémulnia. Eltűnsz majd te is. Eltűnnek veled almáskertek és régi istenek. Nem őrzik meg a nevetésedet. Megismételni semmit sem lehet. Hát trombitálj csak. Mindegy, hogy kinek! S azt is értik-e? S ki érti meg? Hisz te vagy az az öreg trombita. Szólsz! Valakinek illik szólnia, korai lenne elnémulnia. Ha rekedten is, mélakórosan, tartsd ki a hangod, ahogy szél suhan, oly önfeledten, olyan boldogan. 2000. július 5. A személyességről Először az ajánlást magyaráznám meg. Hogy miért ajánl valaki valakinek mondjuk verset, legtöbbször másodlagos. És személyes! Ebben az esetben viszont Fodor Sándor személye valamilyen módon belejátszott a vers írásába. Ezért Vele kell kezdenem. Úgy hozta a sors, hogy tavaly júniusban egymás mellett ültünk Szárhegyen, a kolostor tágas ebédlőjében. (Azután egymással szembe is, a táncrend eleve nem volt meghatározott.) Romániai magyar írók beszélgettek ott, a kánikulában, az erdélyi irodalom gondjairól. Mert az valahogy nem fogy, noha mindég minden korban példásan megoldják őket. Elnéztem Fodor Sándort, ahogy figyel, jegyezget, hozzászól. Okosan szólt hozzá 60
