Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Csiki László: Versem és valósága (Az árdéli fanyűvők)

meleg parton. És egyszerre eszembe jutott: „Hangtompítót raktak a hatlövetű házra,/apura egy egész irodát... " Van ez tovább is, de hagyjuk.

Mikor már elkészültem a verssel, éreztem, hogy nem igazán szerencsés az indítása. Ennek ellenére, hagytam, ahogy van. Egyrészt, mert mindig is bíztam a spontaneitásban (legalább annyira, mint a hosszú munkában), másrészt mert ez volt a „valóság", és éppen ebben a kissé suta, zavaros formában jelent meg szavakban.

Furcsának tűnt akkor, ott - és ezt érzékeltem, tudatosítottam is -, hogy ilyesmiket fogalmazgatok magamban, miközben süt a nap, és két bokorral odébb a fiam villanó halakat fogdos. Mintha titokban csináltam volna, összeesküdtem volna (magammal, nyilván, főként utóbb, a munka folyamán, amikor rendszerbe próbáltam fogalmazni a szöveget). A fiamnak nem szóltam, mindenesetre.

Máig azt tartom, nem sikerült a vers, és éppen a valóság miatt, mely elfoglalta a szavak, a képek helyét, és olyasféle indulatot vitt be a szövegbe, melyre senki nem kíváncsi, mi több, amit senki sem érthet a kötetekre rúgó magyarázata nélkül, amire versben nyilván nincs mód. Legfőképpen azt a valóságot kellett volna ismernie mindenkinek, amelyben oly hosszú ideig éltünk. Az az indulat pedig nem csak betört a versbe, hanem mintegy ki is tört belőle. Átsuhant rajta, de valahogy nem maradt benne. Valamiképpen a versen kívül létezik ma már. (Cáfolatokat boldogan várok.)

Van egy másik, talán sikerültebb versem, amelyet szintén az indulat mozgatott. De ez mintha nem belső, hanem mintegy külső indulat lett volna, olyannyira, hogy közvetítésében nekem csak annyi szerep jutott, hogy célt adtam neki. Formát adtam neki, mondhatnánk. Mindenesetre, nem az én ügyemről-bajómról volt szó, én csak vállaltam azt, egyfajta közvetítőként. Ez azzal a paradox előnnyel járt, hogy némileg „felülről" tudtam megközelíteni, sőt kezelni. A vers talán éppen arról szól, ahogyan eltalálok a mások életéhez, indulatához. Legalább annyira erről, mint amazok életéről. Ily módon azért van benne némi fölény, és ennél fogva humor (netán irónia), minthogy mögöttes, másodlagos célja is van.

Nemcsak a jó próza feltétele az ilyen kettősség, mely önmagán belül is termékeny feszültséget kelt. A vers is élhet ezzel, noha az igazi vers legtöbbször önmagával azonos, és soha se más, soha nem lép ki önköréből.

Itt óhatatlanul szólni kellene a szavakról, a nyelvről. Arról a közegről, amely közvetít, és nem is annyira az olvasó, mint inkább a szellemibb világ felé, melyet nem tapintható, mégis létező képekké alakít, és készen felkínálja a költőnek. Az aztán szabadon összekeverheti, miközben azt hiszi: asszociál, vagy formát bont. Minden forma bennevan a nyelvben, azaz a költészetben, soha nem bírjuk meghaladni.

Az a nyelv a költő valósága. Munkája közben abban él, és csak annyiban ő maga, amennyiben élni, feloldódni tud ebben a csodás közegben. Nem veszélytelen közeg, sokan fuldokolnak, főként ha úszni, túlélni akarnak benne, és nem önfel- adóan eggyé válni vele.

Messzire vezetne lelkesült vallomásom az anyanyelvről, nem is folytatom. írásaim jelentős, már-már szemérmetlenül tetemes része így is a nyelvről szól. Ma56