Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Határ Győző: Verselemzés I-V.
Verselemzés (V) Ugorjunk bele in médiás rés, és ne a verssel kezdjük, hanem annak elemzésével - amilyen in médiás rés maga a vers a dolgok közepébe ugrik: „átaludni ezt a kommunizmust". Ez volt az első sora annak a szonettnek, amelyet még odabent, helyesebben odalent írtam a börtönköztársaságban (amely mintegy alápincézte a pártállamot) - de már nem sokkal azelőtt, hogy a szokásos „utószűrést" követőleg a szó szoros értelmében kirúgtak a miskolci Avo kapuján. Igazi hő vágyat fejezett ki az első sor, s egyebet se szerettem volna, mint ezt, kivált ha bekövetkezik, ahogy Örökös Uralom formájában a történelemnek elígérkezett, és valóban áthúzódik a harmadik évezredre, tehát az én életem utánra: „átaludni ezt a kommunizmust / eszme nélkül eszméletlenül"; s már az első sorral szörnyen megakadtam. Legyen „négyöt izmust"? Legyen „fránya izmust"? Mert ha azzal a rongy papírral, amire, bolha-betűkkel, börtönverseimet rávéstem, elfogják a jótét lelket, aki kicsempészésére vállalkozott és az Ávo szeme elé kerül, hogy „átaludni ezt a kommunizmust", akkor nemcsak hogy lebukik a szerencsétlen s az ő bukása az én lelkemen szárad, hanem az én utószűrésem is igencsak elhúzódhat, esetleg újabb esztendőre, ha úgy döntenek nagy kegyesen, hogy nem emelnek újabb vádat ellenem és csak nagy véletlenségből megfeledkeznek rólam. Még mindig jobb szerettem volna polgári lakásban átaludni ezt a kommunizmust, mint a körémcsukódó magánzárkán rohadni; de akárhogy törtem a fejem és bármennyire kész lettem volna rá, hogy engedményeket tegyek, a szót, hogy kommunizmus, semmivel sem tudtam helyettesíteni; mert ez és csakis ez fejezte ki végső pontossággal, hogy mi az, amit átaludni szeretnék (végezetre kipontoztam a szót, beérve azzal, hogy majd magamban mondogatva a verset, bepótolom). S így „eszme nélkül eszméletlenül" - aludtam a zárkán, várva a szabadulást; eközben azonban fel-felriadtam arra, hogy csikar a lelkiismeretem, kínoz az önvád, vívódom: „Langy szabadgondolkozó komisz most / győzd: a szellem térdrekényszerül". Hát vegyem magamra a bűnét a gyűlöletes rendszernek, amelynek felkapaszkodását a hatalomba tántalán magam is segítettem csupán azzal, hogy mióta az eszemet tudom, szabadgondolkozó voltam-vagyok-leszek!... A passzivitásommal! A belenyugvásommal, másfe- le-nézésemmel; azzal, hogy kergettem a boldogság kék madarát s nem hittem, hogy a sárkánytojás egy napon kikel. Most rámereszkedett a kommunizmus sárkányférge, elárnyékolta az eget, elvette a levegőt, kis híja el nem csíkolt: tűrni, győzni türelemmel és elviselni, hogy „a szellem térdrekényszerül" és többé nem szabad. Jaj de még mennyire nem! Visszaidéztem az utolsó szabadon töltött esztendőket, amikor már mindnyájunk szabadságának erősen bealkonyult: hogy mint viselkedtünk, én és társaim, hogyan tengtünk-lengtünk: „lógsz a sorvadó oázisoknál / hol fogatlan tigris ténfereg/ mind vadőr s hajdanvolt sasok már / árnyékszék fölött keringenek". Mert az oázisok sorvadoztak, a fények lealudtak; a múzeumkörúti állami antikváriumban barátok, ismerősök csak pusmogtak-pisszegtek s alig mertek beszélni; a Darling eszpresszóban, amely az újholdasok tanyája volt 23
