Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Határ Győző: Verselemzés I-V.

gét a szegény pór feneke kapja, akinek már nincs kibe rúgnia. A demokráciában körbeállnak a honpolgárok és körbe-karikába - egymásnak adják a kecsketúrót, egyformán és igazságosan. De mitévők legyünk mi most, ebben az egetverő mó- szerolásban, amikor ha csak leskelve egymásra nézünk, máris gyanítjuk a másikban a tegnapi hóhért, akinek mi magunk lógtunk a kötelén? Gyanakszunk a tegnapi szomszédra, aki ma csupán sanda mészáros ugyan, de tegnap még, másodállásban, ő is az volt, segédhóhér, titkos jelleggel, a karhatalmi szervek füle mellé beosztva...?

Vennők elő a koraközépkor ájtatos-kíméletlen receptjét, ahogy a megcsupaszí- tott hátú szerzetesek tették a kolostor kerengőjében, hogy kört fogtak a gyepen és hangos, flagelláns óbégatással addig korbácsolták egymást, amíg ki erre dűlt, ki arra borult s mindnyájan össze nem estek?

Forduljunk körben, könnyáztatta arccal egymás felé és sírva-ríva közmegbocsátást hirdetvén, boruljunk össze s maradjunk megölelkezve a Treuga Dei három bojtos napjára, míglen haragunk is elpárolog, a léleknek keresztényi megengesz- telődésében?

Keletnémetországból már szökdösnek a főkolomposok, szorongatva svájci titkos bankbetétjeik könyvecskéjét, melytől ugyan felkopik az álluk, ha nem férhetnek hozzá a harácshoz. A mi főkolomposaink a nyugdíj lapulevele alatt csendesen lapulnak; ha megkérdezik őket, báván nevetgélnek, felőlük egykori Kimagas- lóságuk auráját és az akkori idők társadalmi kényszermozgására hivatkoznak - titkos embermentéseikre, enyhítő akcióikra.

Az én recipém a vásári felcser barbár recipéje: azé, aki a fájdalomcsillapítót hírből sem ismeri. Terjesszük ki rájuk a közmegbocsátást. Igen; emlékezzünk forradalmunk tisztakezűségére: az élete-kirabolt, a megbántott, az elgyalázott nép nagylelkűségére. A betört kirakatokhoz nem nyúlt, foglyait - fogolynak tekintette.

Ne emlékeztessük őket a sztálini boldogsággyár 22 millió halottjára, amelynek hóhérkülönítménye és annak politikai nagyvezérkara a maga nürnbergi törvényszékével sohasem találkozott. Ne fenyegessük őket azzal, hogy rajtuk keressük - rajtuk akarjuk megvenni a háromévtizedes intézményes tömegbűntény bűnhalmazatát. Hozzánk intézett kérdéseikre, hogy mi lesz velük, kurtán, de szemrebbenés nélkül s oly nyájasan válaszoljunk, hogy annál nyájasabban már nem lehet. Akárhova állnak, mindig érezzék, hogy oda sikeredett s megint: középre álltak. Hogy látják és nézik őket. Megvonatlan nyugdíjaikból éljenek az emberi kor végső határáig, írják meg lakkozott önéletrajzukat azoknak, akiket ábrándviláguk érdekel; s maradjanak meg nekünk sokáig, maradjanak ott középen a nekik eddig is kijáró és ezután is folyósított országos közkímélet pirongató-ve- lőtrázó szégyenében.

Ha engem kérdeznének, mint ahogy nem teszik. Ennyiből is kitetszik, a verselemzés mennyire nem kenyerem: itt beleragadtam s végezetre belesültem. Vajha innen Nemes Nagy Ágnes vállalná a szót, aki a versnek írásában is, elemzésében is annyival jártasabb, mint a Boldogsággyár c. börtönvers szerzője. (1989)

16