Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)
tek, zsibongtak, hangosan tanakodtak egymás közt, rá se hederítettek a külvilágra. Gondolom, ha fölbukkant volna valamilyen vevő, nem örültek volna neki, mert elrontotta volna a mulatságukat. A nagy piac nagy tömeg, óriási tolongás. Az emberek furakodnak, lökdösődnek, összepréselődnek, fuldokolnak. Amerre a szem ellát, fekete arcok tengere - mintha egységesen faragták volna ki őket bazaltkőből -, színes, tarka öltözékek forgataga. És ebbe a tömegbe behajtanak még a teherautók is. Igen, mert az árut szét kell hordani. A gépjárművek ahhoz, hogy senkit el ne gázoljanak, el ne üssenek, hagyományok által kialakított rend szerint mozognak. A teherautó először egy méternyire hajt a tömegbe. Lassacskán, centiméterről centiméterre, lépésről lépésre araszol. A teharautó útjában álló vagy ülő asszonyok árujukat kosarakba, tálakba, kötényeikbe szedik, és befurakodva a mögöttük álló vagy ülő társnőik közé, szó nélkül, engedelmesen elhúzódnak a teherautó útjából, majd rögtön, mint a hajóorr által kettészelt hullámok, visszatérnek előbbi helyükre. Az afrikai piac olcsó bóvlik óriási lerakata. Silány ócskaságok tárháza. Giccses kacatok tömkelegé. Nincs itt semmiféle érték, semmi sem kelti fel az ember figyelmét, nem készteti arra, hogy vásároljon. A piac egyik végén egyforma, sárga vagy piros műanyag vödrök, tálak állnak nagy halomban, a másik végén ezernyi egyforma trikó és póló hever egymáson, míg másutt színes ruhaanyagok piramisai emelkednek a magasba, műszálas női ruhák és zakók hosszú sorai fénylenek. Az ilyen helyeken látni igazán, hogyan önti el a világot a rengeteg ócskaság, hogyan szakad rá a giccs, az utánzat, az ízlésnélküliség, értéknélküliség óceánja. És most végre alkalmam nyílt arra, hogy megnézzem Onitshát. Az autóban már előre próbáltam elképzelni, hogyan nézhet ki mindez óriási módon megsokszorozódva, hihetetlen méreteket öltve a világ legnagyobb piacán. Sofőrömet Omenkának hívták, ügyes, ravasz ember volt, azok közé az ottani olajmezők gazdagságában nevelkedett emberek közé tartozott, akik tudták, mi az a pénz, s hogyan lehet azt utasuk zsebéből kicsalogatni. Ismeretségünk első napján, amikor elköszöntem tőle, nem adtam neki borravalót. Elment, de még csak nem is köszönt. Rossz kedvem lett, mert nem szeretem az emberek közötti hideg, formális viszonyokat. Másnap tehát adtam neki 50 nairát (helyi fizetőeszköz). Elköszönt, még el is mosolyodott. Ezen felbátorodva legközelebb 100 nairát adtam. Elköszönt, elmosolyodott és kezet nyújtott. A következő búcsúzásnál 150 naira volt a borravaló. Elköszönt, elmosolyodott, üdvözölt és szívélyesen, mindkét kezével megszorongatta a tenyeremet. Tovább emeltem az összeget 200 nairára. Elköszönt, elmosolyodott, megölelgetett, üdvözletét küldte a családomnak, és aggodalmas hangon az egészségem felől érdeklődött. Nem akarom tovább nyújtani a történetet, de odáig fajult a dolog, hogy végül akkorára növeltem az összeget, hogy nem tudtunk elválni egymástól. Omenka hangja mindig remegett a meghatottságtól, és mindig könnyes szemmel biztosított sírig tartó odaadásáról és hűségéről. Megkaptam, még fölös mennyiségben is, amit akartam: a szívélyességet, melegséget, jóságot. Omenkával tehát Onitshába tartottunk, vagyis északi irányba (a Benini- öbölhöz viszonyítva), s először Aba, majd Owerri és Ihiala városkát hagytuk magunk mögött. A vidék arrafelé nedves, maláriás, zöld és sűrűn lakott. Az emberek 47