Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (XII., befejező rész – fordította Szenyán Erzsébet)

egy része a kőolaj-kitermelésnél dolgozik, egy részük maniókát, egyebet termeszt kis földecskéjén, kókuszt szüretel és árul, van, aki banánból és kölesből főz pálinkát, azt árulja. És mindannyian kereskednek! Afrikában is fel lehet osztani az embereket földművesekre és pásztorokra, katonákra és hivatalnokokra, szabókra és lakatosokra, van ilyen felosztás, de ennél sokkal fontosabb valami más, ami közös, ami összeköti őket - hogy mindannyian kereskednek.

Az afrikai és az európai társadalom többek között abban különbözik, hogy utóbbiban munkamegosztás van, a szakosodás, a meghatározott szaktudás, a professzionalizmus működik. Mindez Afrikában csak kis mértékben létezik. Itt, különösen manapság, az emberek százféle dolgot csinálnak, sok mindennel foglalkoznak, de leggyakrabban csak rövid ideig, és gyakran bizony nem túl komolyan. Mindenesetre nehéz itt olyan embert találni, akinek ne volna valami köze Afrika legnagyobb, elemi erejű szenvedélyéhez, a kereskedéshez.

És éppen az onitshai piac az a pont, amelybe a kereskedő Afrika minden útja és ösvénye vezet - itt futnak össze, itt keresztezik egymást.

Onitsha azért is izgatott annyira, mert ez az általam ismert egyetlen olyan piac, amely saját irodalmat hozott létre és fejlesztett ki, ez az Onitsha Market Literature. Onitshában több tucat nigériai író él és alkot, írásaikat a piacon saját nyomdával és könyvesbolttal rendelkező számtalan helybéli kiadó valamelyike adja ki. Elég vegyes irodalom ez - szerelmes regények, költemények, szkeccsek (utóbbiakat aztán a piacon nagy számban működő színjátszó csoportok elő is adják), bulvár komédiák, népi bohózatok és zenés vígjátékok. Rengeteg a didaktikus történet, még több a különféle tanácsadó, mint például - Hogyan legyek szerelmes? vagy - Hogyan ne legyek szerelmes?, aztán az olyan szirupos regény, mint: Mabei, avagy az édes méz, amely eltűnt vagy Szerelmi játékok, aztán csalódás. Mindnek az a célja, hogy meghasson, könnyeket fakasszon, ugyanakkor azonban tanítson és önzetlenül tanácsokat is adjon. Az irodalomnak hasznot kell hajtania, vélik az onitshai szerzők, s találnak is maguknak a piacon szép számú, élményt és bölcsességet kereső hallgatóságot. Akinek nincs pénze a brosúra méretű remekműre (vagy mindközönségesen nem tud olvasni), az pár fillérért meghallgathatja a mű mondanivalóját valamelyik szerzői esten, ilyeneket ugyanis gyakran tartanak a narancsot, jamszot vagy hagymát árusító bodegák árnyékában.

Onitsha előtt néhány kilométerrel az út enyhe ívben fordul a város felé. Már ebben a kanyarban álltak az autók, látszott, hogy jókora dugó van előttünk, hogy várni kell, annál is inkább, mivel abból az irányból ez volt az egyetlen városba vezető út. Ez az út, az Oguta Road jó pár kilométerrel odébb pont a híres piacba torkollott. Egyelőre azonban teherautók közé szorítva álltunk a hosszú dugóban. Eltelt egy fél óra, aztán egy óra. A helybéli sofőrök láthatóan tisztában voltak a helyzettel, mert kényelmesen elheveredtek az útszéli árok partján. Én azonban siettem, még aznap vissza kellett érnem a háromszáz kilométernyire lévő Port Harcourtba. Az út keskeny volt, egy nyomsávos, autónk beszorult más járművek közé, manőverezésre semmi esélyünk nem volt. Elindultam hát gyalog, hogy megnézzem, mi okozza a dugót. Borzalmas hőség volt, ahogyan az már Afrikában lenni szokott délidőben, alig vánszorogtam hát. Végre célba értem. Már a vá48