Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Pomogáts Béla: Két búcsúztató között (Méray Tibor és az Irodalmi Újság)
kongresszus nyomán következtek be; mint köztudomású, ez a kongresszus minden korábbinál élesebb szavakkal bélyegezte meg a sztálinista önkényuralom bűneit. A Kádár János-féle vezetés ennek következtében újra elhatárolódott a rákosista politikától, egyszersmind nyitni kívánt a társadalom, az értelmiség irányában, szélesebb körű társadalmi megbékélésre törekedve (ennek következménye volt az egy esztendővel később meghirdetett „általános" amnesztia is). Méray némi várakozással tekintett a meghirdetett politikai változásokra, azt azonban nem minden irónia nélkül jegyezte meg, hogy Kádár János nevezetes mondása, tudniillik az, miszerint „aki nincs ellenünk, az velünk van", valójában őtőle származik, minthogy már idézett Csodatévők vagy egyszerű emberek című írásában maga mondotta így: „Rákosi idejében a párt alap- gondolata az volt: aki nincs velem, az ellenem van; ma inkább ez: aki nincs ellenem, az velem van." A mindenképpen hasznos politikai változások és stílusváltások elismerése mellett Méray Tibor természetesen arra is rámutatott, hogy a valóságos társadalmi és nemzeti megbékélés elengedhetetlen feltételét Nagy Imre és kivégzett társai rehabilitációja jelenti, az, hogy a magyar nép végre az igazságnak megfelelően őrizhesse meg vagy vehesse birtokába saját közelmúltjának történetét. A kívánatos politikai kibontakozás ugyanis, Méray meggyőződése szerint, csakis az elszenvedett konfliktusok feloldása által lett volna elérhető. A publicista ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a „maximális" követelések kielégítésére: a nemzeti függetlenség és az alkotmányos demokrácia helyreállítására még várni kell. Publicisztikai stratégiája arra épült, hogy egyrészt állandóan napirenden kívánta tartani ezeket a történelmi követelményeket, másrészt rá kívánt mutatni azokra a módozatokra, amelyek - egy reálpolitika keretében - lehetővé teszik a kivívott és elért reformok továbbfejlesztését. Mindezt hitelesen mutatja 1964. január 1-jei vezércikke: az Újévi számvetés, amely a világpolitikai fejleményekkel, például az akkor rendkívüli módon kiélezett szovjetkínai konfliktussal számot vetve, próbálta kitapogatni azt az utat, amelyen Magyarországnak haladnia kellene. Ez az út a nemzeti szuverenitás minél teljesebb helyreállítását és a nyugati országokkal kialakítandó szorosabb kapcsolatrendszert célozhatja meg. Ennek nyomán Méraynak voltak bizonyos illúziói, így az Agence Frange Press (AFP francia hírügynökség) moszkvai jelentései nyomán úgy gondolta, hogy hamarosan sor kerülhet a szovjet megszálló haderő kivonására Magyarországról. Ez a várakozás persze akkor hiú ábrándnak bizonyult, és csak egy emberöltő múltán valósult meg. A magyarországi politikai élet folyamatos krónikája mellett Méray Tibor írásaiból természetesen a nemzetközi politika krónikája is kiolvasható. Publicisztikája mindig elemző módon kommentálta a „keleti blokkban" végbement eseményeket, így a szovjet pártkongresszusok lefolyását és következményeit, a szovjet-jugoszláv és a szovjetromán viszony alakulását, vagy éppen azokat az eseményeket, amelyek újra meg újra megrendítették a szovjet csatlósállami rendszert, és kétségbe vonták azt a demagóg retorikát, amely eszmei értelemben meg akarta alapozni a közép-európai országok gyarmati függőségét. így 1968-ban a csehszlovák, 1981-ben a lengyel eseményeket mutatta be igen alaposan, ezek világtörténelmi jelentőségét, hasonlóan az 1956-os magyar forradalom jelentőségéhez, mindig igen nagyra értékelte. Nem teljesen alaptalanul bizakodott abban, hogy ezek a közép-európai megmozdulások mindenképpen a régió függetlenségének majdani kivívását készítik elő. Már csak annak következtében is rokonszenvezett a közép-európai demokratikus mozgalmakkal, mert meggyőződése szerint a „prágai tavasz" és a lengyel Szolidaritás ugyanazokért a célokért küzdöttek, mint az ötvenhatos magyar forradalom. így például Amiben nincs alku (1968. július 15.) című írásában a történelmi elégtétel érzésével 97
