Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Pomogáts Béla: Két búcsúztató között (Méray Tibor és az Irodalmi Újság)
széről mindenesetre hű maradt ahhoz a ki nem mondott fogadalmához, amelyre akkor: 1956. október 6-án az Irodalmi Újságban utalt. 2. Akkor: Rajk és társainak újratemetése idején Méray Tibor már betöltötte harminc- kettedik életévét (1924. április 6-án Budapesten született). Emberi sorsa és írói pályája egy huszadik századi magyar baloldali értelmiségi jellegzetes útját mutatta, ez a személyes út a magyar történelem vakmerő kanyargásai és ma már szinte alig követhető vargabetűi szerint haladt. A fiatal budapesti bölcsészhallgató a negyvenes évek közepén magyar-latin szakon tanult, majd az újságírást választotta: 1946-ban a Szabad Nép belső munkatársa, majd koreai, később berlini tudósítója lett, közben 1947 és 1949 között a Csillag szerkesztője volt, 1953 után pedig az írószövetség párttitkáraként tevékenykedett. Miként nemzedékének számos képviselője, például a Nagy Im- re-perben később halálra ítélt Gimes Miklós, vagy a forradalmi kormány sajtószóvivőjének feladatát ellátó és ugyancsak börtönbe került Vásárhelyi Miklós, Méray is a két világháború közötti politikai berendezkedés igazságtalanságai, a náci uralom bűnei és a háború embertelenségei következtében lett a kommunista eszmék, a kommunista párt híve. Hogy azután felismerve az újabb zsarnoki rendszer bűneit, bátran és kihívóan szakítson a kommunista ideológiával, a párttal, korábbi elvtársaival. A szakítás: a személyes természetű politikai és erkölcsi leszámolás nem nélkülözte a drámai mozzanatokat, nem volt veszélytelen. Méray Tibor 1954-ben a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja lett, mint ilyen vállalt szerepet annak az „újságírólázadásnak" a megszervezésében, amely októberben (éppen két esztendővel a forradalom kitörése előtt) szembefordult a lap sztálinista vezetőivel. 1955 őszén aláírta a magyar kulturális élet vezető személyiségeinek azt a Memorandumát, amely tiltakozott a kommunista párt művelődéspolitikája ellen, és követelte a nemzeti kultúra nagy értékeinek megbecsülését. Az aláírók ellen elrendelt megtorlás őt is elérte: szerkesztői munkáját fel kellett adnia. Az 1956 késő tavaszán kibontakozó politikai „reformmozgalmakban" vezető szerepet játszott, az Irodalmi Újságban megjelenő cikkei az íróellenzék követeléseit hangoztatták, az írószövetség szeptemberi közgyűlésén elmondott nagyhatású felszólalásában az igazmondás kötelességére figyelmeztetett. Ott volt azok között, akik Nagy Imrében látták a demokratikus kibontakozás lehetséges vezetőjét, és a forradalom napjaiban ott volt az írószövetség vezérkarában. A harcoló ifjúsághoz intézett október 26-i felhívása a szabadság kivívására buzdított: „A magyar írók, akik az első vonalban voltak a harc megindításakor, együtt lesznek veletek a további küzdelemben is. Nem fogjuk hagyni kijátszani, megtéveszteni vagy leszerelni magunkat. Kivívjuk a teljes szabadságot, a jobb életet, a boldog magyar jövőt. Bízunk bennetek - bízzatok bennünk!" A forradalom leverése után menekülnie kellett: novemberben átlépte a jugoszláv határt, majd 1957-ben Párizsban telepedett le. Mindenekelőtt a történelem tanújának szerepét kívánta vállalni: a nyugat-európai értelmiséget akarta felvilágosítani, tájékoztatni mindarról, ami Magyarországon történt a forradalom és szabadságharc napjaiban, és azokról a súlyos tapasztalatokról, amelyek a népi felkelést kirobbantották. Könyvet írt Nagy Imréről: ez 1958-ban angolul, 1960-ban franciául, végül átdolgozva és alaposan kibővítve 1978-ban Münchenben magyarul is napvilágot látott. Ez volt a Nagy Imre élete és halála című életrajz, egyszersmind korrajz, amely a magyar forradalom és a vértanú halált halt miniszterelnök igaz történetét először tárta a 93
