Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Kántor Lajos: “Templom és Iskola” (A Reményik-mítosz és az erdélyi valóság)

kiáltvány erejű cím alatt olvasható ajánlásra nemigen szokás figyelni, holott az „Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém" e nagyon közéleti vers személyes vonatkozásaira utal. Ma már tudjuk, hogy Reményik éppen a hozzá legközelebb állókat veszítette el (letelepedésük okán) a trianoni békeszerződés aláírását követő hónapokban. Az Üzenet egy repatriáló vonat után (1920) ugyanazt az Imre Ilonkát szólítja meg, akit az 1935-ből idézett levél. Persze ez a személyesség csak felerősítette, érzelmileg színezte az idegenbe szakadt nemzetrésszel együtt átélt kétségbeesést. Amelyet valóban a Reményik-, illetve Végváriversek fejeztek ki a legközvetlenebbül, a leghatásosabban. A két világháború közötti Reményik-mítosz tehát tulajdonképpen megfelelt a magyar szemmel nézett erdélyi valóságnak. Az 1918-ig változhatatlannak hitt hatalmi helyzet, a „magyar Erdély" elvesztése a fájdalom és harag hangjait hívja elő, hogy éltessék a reményt: a döntés még visszafordítható. A pánikszerű meneküléshullámmal szembeszálló kolozsvári költő küldetést vállal, akár a fenyegetés, sőt a gyűlölet szavaival is („Leszek őrlő szú az idegen fában"), a nemzeti önvédelmet, a szülőföld, az anyanyelv őrzését szolgálva.

Kosztolányi Nyugatban közölt Végvári-kritikája (1920 márciusában), s még inkább a Németh Lászlóé a pályakezdő Reményikről a jelentkezés történelmi-társadalmi szükségszerűségét hangoztatja - esztétikai fenntartásai ellenére. 1927-ben, némileg elismerőbb hangon, Németh László ugyanezt az időhöz-térhez kötődést állapítja meg: „Van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, s mégis ő az erdélyi költő." Babits 1940-es Reményik-kritikájának a címe: Az erdélyi költő. Érdemes ebből a Babits-írásból idézni itt néhány részletet. Például: „Kisebb családja, szűkebb otthona nincsen, mint a haza. Ez a haza - Erdély - Reményik számára valóban az otthon, egy nagy otthon, melyből alig mozdult el életében..." Még fontosabb számunkra, amit Reményik Sándor költői pátoszának hiteléről mond: „A hangosakban, a könnyűszavú, kész-pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb."

Babits Mihály jellemzésének igazságát akkor érezzük át a maga teljességében, ha az Eredj, ha tudsz!, a Templom és iskola vagy az Ahogy lehet harcos kiállása mellett tudomásul vesszük szerzőjük folyamatos önvizsgálatát. Versben is megtette ezt számtalanszor (a Mért hallgatott el Végvári? csak egyike ezeknek); egy magánlevélben viszont már 1922-ben a közvélemény által ráosztott szerep idegenségére panaszkodik: „Látja, én egész pesti tartózkodásom alatt folyton azt éreztem, hogy egy csúnya madárijesztőhöz hasonlítok, akinek szomorú, üres rongyait egy vézna karón lobogtatja a decemberi szél: a világ legszomorúbb zászlója, legidétlenebb symboluma. És méghozzá, hogy még nagyobb legyen a tragikum, erre a madárijesztőre azt mondják, hogy igazi zászló, és úgy bánnak vele. - Én nem akarok már zászló lenni... Hiába akasztanak ki annak, hiába szerepeltetnek, csak madárijesztő mivoltomat árulom el."

És ennek a kegyetlen, talán igazságtalan önelemzésnek a folytatása, közel két évtized múlva, egy újfajta harcosságban válik költői és közéleti értékké. Reményik Sándor lírájának és öntudatos erdélyiségének ez a fontos szegmentuma áll a legtávolabb az egykori és a mai Reményik-mítosztól. A bécsi döntés utáni hónapokról, illetve a Korszerűtlen versek cím alá sorolt Reményik-költeményekről van szó. Ám a közvetlen előzményekre is utalnunk kell: a hitleri fasizmus világot fenyegető voltának, a közeledő háború rémének felismerésére. 1934 elején, a Pásztortűzben közreadott Kós-jellemzésben többek közt ezt olvashatjuk: „... a kuruc kritika, a tekintélyek kíméletlen megtépázása, mindez bizony olyan vér szerinti és történelem szerinti örök magyar vonás benne, hogy vajmi nehezen képzelhető el Hitler birodalmában." 1937-ben írja Taps című versét („Műve elzengett, csak a taps dörög-"),

73