Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Alföldy Jenő: Klasszikusok hiteles arcvonásai (Orosz László: A niklai remete és a kecskeméti fiskális)
ne látottakat. Hallhattunk már fejtegetéseket arról, hogy a gróf önmagára ismert Bánk alakjában, s ez nem örömmel töltötte el, hanem megriadt önnön tükörképétől. A nemzeti felelősség roppant súlyának vállalása úgy, hogy közben a nemzetet zsarnokian elnyomó, idegen érdekű hatalommal legyen a végsőkig lojális, és ebben a lélekőrlő kettősségben kövesse el jóvátehetetlen dramaturgiai vétségét - ez a Bánk-i képlet töltötte el riadalommal Széchenyit. 1839-ben, a dráma bemutatásakor nemcsak lojálisnak - törvénytisztelőnek vagy engedelmesnek -, hanem, mondhatni, a kormánynál is kormányhűbbnek látjuk: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani" - jegyzi be naplójába. A Bánk megítélésében később, pl. 1846-os előadásakor sem enyhül véleménye, miközben ő maga némiképp távolodik a kormánytól. Orosz László rávilágít, hogy nemcsak a Bánk és önmaga közötti hasonlóság, nemcsak a peturi rebellió, a tiborci elégedetlenség és a felségsértés színre vitele riasztotta a reformert, hanem a darab körüli félreértés is. A magyar közönség egy része úgy értelmezte a tragédiát, mintha nem Bánk, hanem Petur képviselné a nemzet számára érvényes erkölcsi igazságot. Ezért a darab visszhangja is fokozhatta Széchenyi ellenérzését a művel szemben. Éppen e félreértések mentén mutatkozott a legfőbb párhuzam Bánk bán és Széchenyi személyes tragédiája között. Ahogy Bánk akar közvetíteni a nemzet és az idegen uralkodói körök - s rajtuk keresztül a király - között, úgy szeretne Széchenyi is közvetíteni nemzete és az osztrák uralkodóház közt. És ugyanúgy lesz ő akaratlan elindítója az 1848-ban már föl nem tartható társadalmi lavinának, ahogy Bánk jogos, bár tévedésen alapuló királynégyilkossága indítja el a merániak elleni zendülést. Orosz László számomra a ráismertetés erejével bizonyítja a Bánk bán kor- szak-reprezentáló szellemét. Egyetértve - némi ellenvetéssel A párhuzamok meghúzása során csupán ott érzem túlzottnak a mú és a történelem megfeleltetését, ahol Orosz László a Széchenyi-Kossuth és a Bánk-Petur ellentétet veti össze. Van ennek alapja, kétségtelen. Ám Kossuth és Petur analógiája túlzottan kedvezőtlen fényben tünteti fel Kossuthot, aki mégiscsak polgárosultabb álláspontot képvisel Széchenyinél. Több szabadságot, nagyobb jogegyenlőséget és teljes függetlenséget akar, ami a történelmi adottságokból és a dolog természetéből következően illuzórikusabb, mint amit a realistább Széchenyi kíván, de nem azonosítható Petur idegengyűlöleten alapuló indulati döntéseivel. Petur a vármegyei nemesség átlagos figuráinak felel meg. Ennél azonban fontosabb, amire Orosz László fejtegetései nyomán fény derül: ami a reform évtizedei során ment végbe Széchenyi föllépése és a debreceni trónfosztás (ha úgy tetszik: Petőfi zsar- nokölésre bujtogató versei) között, az valamiképpen benne rejlik a Bánk bán egy nap alatt lejátszódó drámai cselekményében. Katona - plebejusi származék létére - Bánk személyében ugyanolyan kettős lélekkel ítéli meg a középkori történetet, mint ahogy Széchenyi gondolkodik és érez a maga koráról. így érezzük, anélkül, hogy Katonát látnoknak akarnánk beállítani. Vörösmartyt megidézve Tanulságos, amit Vörösmarty Bánk-kritikájából idéz a szerző. A romantika költője így ítéli meg Bánkot: „...nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész s nagy felelősségű tetthez kívántatik". Érdekes a költő radikalizmusa. Szerinte Bánknak nem lett volna szabad megrettennie merényletétől, miután országjáró útján meggyőződött az idegen zsarnokság következményeiről. Nem beszélve arról, hogy családi becsületét is védenie kellett az udvari intrikától. Vörösmarty ezúttal nem érzi át azt, amit az ellenkező oldalról Széchenyi sem: Bánk arra kapott felhatalmazást a királytól, hogy az ország második 108
