Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Alföldy Jenő: Klasszikusok hiteles arcvonásai (Orosz László: A niklai remete és a kecskeméti fiskális)

költői sikereit temette. Ez már nem legenda, nem elburjánzó borostyán a költő sírján. József Attilánál nem lehet tömörebben jellemezni a helyzetet: „vidul, ha toroz". Katona rossz közérzettel élhette le utolsó éveit, akkor is, ha sokat nevetett vagy inkább nevettetett másokat a szomorú Arlequin módján. Rónay jó nyomon jár, amikor azt mondja, hogy a költő nem a magányba pusztult bele, hanem a társaságba, csakhogy ez nem zárja ki a belső emigrációt. Azt, amit Arany például az unalmas akadémikusok között élt meg egészen más formában. Kosztolányi az, aki - Ottlikkal mondva - olyan létezéstechnikát dolgozott ki magának, amellyel el tudta viselni a pesti redakciók szellemét. Ha nem tudsz érvényesülni a jampecok között, akkor föl kell venni a jampecálarcot - mondta ifjabb írótársainak. Arról ő sem szólt, hogy mi legyen az író közérzetével.

Alkat és társadalmi helyzet

Katona rossz közérzetéről Orosz László nem bocsátkozik vitába a másféle nézetek han- goztatóival. Tényeket sorol, és azzal az empátiával kezeli Katona egyéniségét, amelynek alapja az ismeretszerzés. Ezt pedig kiterjeszti a személyiség vizsgálatára. Az elmúlt fél évszázadban csaknem mindent a társadalmi viszonyokra (főleg osztályszempontokra és gazdasági kérdésekre) vezetett vissza a kutatás. Volt ennek számos haszna, baj lenne, ha ezután teljesen elhanyagolnánk. De időszerűvé vált az alkat, az egyéniség megismerése. Orosz László arra vállalkozott, hogy az alkattan - nevezetesen Jung tipológiája - alapján vizsgálja meg Katona emberi természetét. Figyelmeztet arra, hogy nehezen járható terepre hatol: „...szinte reménytelennek látszik Katona személyiségének hiteles megrajzolása" - írja. De megkísérli azt, ami a tudományosság határán belül lehetséges.

Felsorolja a kortársak megfigyeléseit és vélekedéseit Katonáról, s úgy találja, hogy a költő viselkedése különféle helyzetekben introvertált egyéniségre vall. Életéből hiányzik a tartós barátság csakúgy, mint a beteljesült szerelem. Nemcsak a híres díva, Széppataki Róza, hanem más kortársak visszaemlékezései is arra utalnak, hogy a drámaköltő ügyetlen, félszeg társasági ember, lakonikus beszédű, szófukar. Orosz László szerint az introvertált egyéniségek gyakori sajátsága jellemzi: miközben érzékenyen reagál mások tapintatlan vagy önérzetet sértő viselkedésére, ő maga nem veszi észre, ha mások érzékenységét horzsolja. Ezért olykor kínos meglepetések érik. A kevés életrajzi adatból nem tudhatjuk, mit jelenthetett ez a tízes években, amikor a színházi emberek nem éppen könnyű társaságában forgott. Azt sem tudhatjuk, hogy a lányos házaknál gyakran forgolódó költő miért nem szánta el magát a házasságra kecskeméti hivatalnokoskodása tíz esztendejében. Azt azonban láthatjuk, hogy Katona az alkotóknak ahhoz a korántsem ritka típusához tartozik, aki inkább élhetetlen, mint élelmes, inkább kényszerűen alkalmazkodik, mint lélekben idomul, és inkább magába zárja fájdalmait, mintsem hogy kimutatná.

Orosz László adatok és következtetések sokaságával bizonyítja: nem lehetünk biztosak abban, hogy a költő egyáltalán elküldte a kolozsvári drámapályázatra a Bánk bánt, vagy sem. Ez bizony változtat az iskolában tanult képen: az érteden, remekművek fölött elsikló tekintetű kortársak megszokott képén s a csalódás tényén. Egy önmagával elégedetlen, önbizalomhiányban szenvedő, saját magával szemben maximalista szerző jellemképletét mutatja, noha a dráma be nem küldése éppúgy nem biztos, mint a beküldése. A mérlegelőnek mindkét lehetséges megoldást végig kell gondolnia, amikor mű és szerzője viszonyát nézi.

Katona és Széchenyi

A kutatás már sokat foglalkozott Katona és Széchenyi viszonyával. Ismeretes a nagy reformer naplóbejegyzése a Bánk bán bemutatásakor: veszedelmes tendenciának nevezi a ben107