Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Fried István: „Mi a mezőről vagyunk...” (Orosz László tanulmányai Berzsenyi Dánielről és Katona Józsefről)
esztétika összeegyeztethetőségének kérdésével, a normatív poétika kizárólagosságának költészeti és a szakirodalom tanulságaival (esetleg Kis János baráti segítségét igénybe véve). Ez esetben nyilván főleg modalitásában más traktátus készült volna el, mint az Antirecensio. De hogy a költői fordulat új pályaszakaszt indít(hat)ott (volna) meg, annak legalábbis megvan a valószínűsége. Nem azért navigáltam magam a „mi lett volna, ha..." veszélyes vizeire, hogy visszafelé irányuló jóslásokba bocsátkozzam, pusztán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem Kölcsey -ismétlem: méltánytalan - kritikája okozott „törést" Berzsenyi költészetében. Ha például a Napóleon-epigramma szabadságfogalmát gondoljuk egybe az 1800-as évekéivel, legott érzékelhető lesz, hogy az óda-periódust követőleg változott a Berzsenyi-líra, műfajilag, hangvételileg, de eszmeileg is. Az ódákat ért bírálat főleg egy lezárt korszakra vonatkozik, amelyen Berzsenyi valójában túljutott, de amelyet - nem tudható, milyen sikerrel - az új periódusban másképpen folytatott volna. Mint ahogy erre a Mailáth-ódából némileg (de csak némileg!) következtetni lehet. Hogy Berzsenyi „váltott", ebben szinte a teljes szakirodalom megegyezik, ám hogy ez a „váltás" irányzatpoétikai jellegű lenne, tehát, hogy a romantika irányában nyitott volna, itt már erősen megoszlanak a vélemények. Horváth János Erdélyi Jánostól ihletett metaforája nem eligazító, innen „szakmai" vélemény nem gondolható tovább. A klasszicizmus és a romantika „párhuzamossága" semmiképpen nem vezet „kontaminációhoz", mindazonáltal nem gondolom, hogy rekeszekbe gyömöszölhető egyik vagy másik. A felvilágosodás eszméi még Petőfinél is jelen vannak, a Csongor és Tibidében még inkább érzékelhetően, erre már Szauder József figyelmeztetett. A felvilágosodásnak azonban nem feltétlenül kell klasszicizmussal párosulnia, bár jórészt azzal látható párban. Igaz, még a belgrádi kompara tisztikai világkonferencián, 1967-ben egy román kutatónő az irodalmi irányok, áramlatok egymásra torlódásáról szólt (superposition des courants littéraires). Ám ez nem a klasszicizmus (amelynek antikvitás-szemlélete csupán egyik összetevője) és a romantika (amelynek antikvitás-szemlélete alapjában különbözik a winckelmanni típusú klasszikáétól) „szimbiózisát" vagy „határosságát" eredményezi. Egyébként a romantikus (romános, romántos alakban, de másképpen is valóban regényest, rejtelmest, titokzatosat jelentett, így használta még Rousseau is (paysage romantique: regényes tájék). Ennél fogva e szó valamilyen alakban előfordulása ebből a szempontból közömbös. Annál inkább meggondolkodtató Orosz László találó megfigyelése, miszerint Berzsenyi életművéből a Poétái harmonistica meg A poezis hajdan és most tartozik a leginkább kiemelkedő alkotások közé. S most Orosz Lászlót idézem: „E művei mégis visszhangtalanok maradtak. A következő nemzedék nem tudott mit kezdeni az örök ideák utáni sóvárgással, amikor az önálló nemzeti állam megteremtésének sürgető feladatával találta magát szemben". Ez az a pont, ahol érződik a korszak retorikája és terminológiája. Ugyanis az önálló nemzeti állam megteremtése a politikatörténet fogalmi készletét idézi, az „örök ideák" utáni sóvárgás viszont esztétika- és/vagy eszmetörténeti aspektust sejtet. Két különböző szintről van szó, amely legföljebb közvetítő közeg révén találkoztatható, ilyen közvetlenül semmiképpen. Egyébként a Berzsenyi-Vörösmarty kapcsolat, negatív vagy pozitív recepció sem ezen a téren bontakoztatható ki, hanem az irodalom esztétikai funkcióiról, az esztétikum mibenlétéről és a műfaji emlékezetről való gondolkodásén. Az önálló nemzeti állam ideája a II. József elleni ellenállás néhány esztendejében már fölmerül, elmélkedik erről Berzeviczy Gergely is. Viszont a neoklasszicizmus „örök ideái" az antikvitás felidéződésének jegyeivel korszerűsödnek, akár Goethét, akár Hölderlint emlegetjük, esztétikai vonatkozásai Keatsnek a görög vázáról írt ódájában éppen úgy fölfedezhetők, mint Schiller idevonatkoztatható (és részben Kis János által átköltött) verseiben. A tudós-tanár egy konferencia-előadásban természetesen nemigen tehetett mást, mint fejtegetéseiben részben a közvetítés, a szakmai közmegegyezés időszerű kérdései tolmácsolásának feladatát (is) vállalta. Orosz László említett értekezése korrekt módon teljesíti 101
