Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Fried István: „Mi a mezőről vagyunk...” (Orosz László tanulmányai Berzsenyi Dánielről és Katona Józsefről)
(Szauder Józseftől Sárközy Péterig és Pál Józsefig) szintén átírta a klasszika és a romantika Fritz Strich által diametrálisan különbözőként szembeállított, az újabb kutatások szerint sok tekintetben egymásra reagáló, egymást értelmező, egymással vitatkozó esztétikai megfontolásait. Természetesen ma sem szoktuk tagadni, hogy a német koraromantika a Goethéétől meg a Schillerétől, különösképpen a Lessingétől eltérő irodalom- és főleg kultúraszemléletet dolgozott ki, de azt sem, hogy első ízben éppen abban az évtizedben (1795-1805), amely részben a Berzsenyi Dánielé is (!), és amelyben Goethe és Schiller együttműködése a leggyümölcsözőbb volt. Emellett Hölderlin beiktatása a romantikába korántsem problémát- lan, az ő „helléniká"-ja, akár Berteaux forradalmi utópiája, akár egy heideggeri egzisztenciális univerzál-poétika felől értelmezzük, sokkal inkább felel meg az olasz irodalomtudomány által ihletett, szauderi alapozású neoklasszicizmus-igénynek, mint annak a romantikának, amelynek első nemzedékében a Schlegel-fivérek és Novalis, illetőleg Wordsworth és Coleridge, a másodikban Brentano és Arnim, illetőleg Byron és Shelley - ezt talán különösképpen argumentálni sem szükséges - egészen más minőséget képviselt, mindenekelőtt más nyelv- és szubjektumfelfogást. Az a valóban Takáts Gyula részéről is hangoztatott lehetőség, miszerint Berzsenyi néhány gondolata, tézise, költői-értekezői fordulata a Hölderlinével, valamint a Byron és Shelley mellett harmadikként emlegetett Keats-ével egybevethető, még nem bizonyítja, hogy Berzsenyi a romantika küszöbére érkezett volna. Az Orosz Lászlótól szintén hangsúlyozott tény, hogy Berzsenyi miként fogadta Vörösmarty epikáját (elutasítással), talán többet nyom a mérlegeléskor, mint egy-két futólagos összehasonlítás. Mégsem elsősorban ezek a részletkérdések kérdőjeleződtek meg a számomra, ha itt egyáltalában erről van szó. Inkább arról, hogy részint monolit korstílusok kritériumai szerint nemigen képzelhető el a mintegy kétszáz esztendő irodalomtörténéseiben fölmerülő klasszicizmus, mondjuk Boileau-tól Goethe haláláig, és a nemzeti irodalmi és/vagy nemzedéki megoszlásban több évtizeden át tartó és a realizmussal viaskodó, de azt társáramlatnak is elfogadni kényszerülő romantika. Részint az összehasonlításnak az a módja töprengtethet el, amely részjelenségeket némileg túl-interpretálva az egészre nézve von le következtetéseket. Tudom, hogy mélyen igazságtalan Orosz László 1977-es konferenciaelőadásából ily messzemenő következtetéseket levonni. De ahogy az eddigi fejtegetések során Orosz László dolgozatait szélesebb irodalomtudományos kontextusban igyekeztem bemutatni, itt sem annyira magáról a számomra kevésbé tetsző írásról szólok elsősorban, hanem arról az irodalomtörténeti tendenciáról, amely az 1970-es esztendőkben általában jellemezte a magyar irodalmi kutatásokat. Általában, s ez azt jelenti, hogy a legjobbak sem tudták elkerülni azt a tévutat, amely a stíluskorszakok merev értelmezéséből, másrészt differenciálatlan szemléletéből eredeztethető. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a klasszikát és a romantikát (az előbbit kedvelte Lukács György, az utóbbit, a leginkább a német koraromantikát elvetette, Gorkijtól és Blagojtól néhányan a semmitmondó aktív és a passzív romantika terminusát is alkalmazhatónak vélték, meglehetős reflektálatlanul!) egyszerre igyekeztek szembeállítani és összemosni, parttalanná tenni, vagy szűkebb térre szorítani. Szauder József nyomán ugyan jórészt elfogadható, hogy Kölcseynek méltánytalan bírálata Berzsenyiről legalább oly mértékben önbírálat (is), de az egyre világosabb, hogy a helyenként normatív-iskolás szempontokat érvényesítő Kölcsey nem a romantika követelményeivel szegezte szembe Berzsenyi nyelvi regisztereinek, műfajainak, versformáinak különféleségét, mint ahogy Berzsenyi elmozdulván a megtanult iskolás-deákos klasszicizmustól éppen nem korszerűtlen esztétikai stúdiumai alapján egy szabadelvűbb, a költői teremtés jogait inkább megengedő nézetrendszert, de nem romantikusát tett a magáévá. Az én olvasmány-tapasztalataim alapján az 1810-es években már a korábbinál kevesebbet alkotó Berzsenyi szembe kellett, hogy nézzen (Kölcsey kritikája nélkül is feltehetőleg megtette volna) a Kazinczy népszerűsítette klasszika és az ő továbblépését segítő 100
