Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Fehér Zoltán: „Tenger közepén pacsirtafészek” (Archaikus magyar elemek Bátya kétnyelvű folklórjában)
sát, egy kováccsal készíttetett gereblyével húzza össze fészke maradványait, hogy megteremthesse belőlük a világot. Ez az archaikus képzet akkor keletkezhetett, amikor az emberiség szimbólumokban ragadta meg a világot, s a szimbolikus gondolkodás elemei mindenki számára érthetőek, „dekódolhatók" voltak. A madár, a fészek és a tenger a finn, az inkeri és a bátyai adatban egyaránt megtalálható. Nézzük ezek közül elsőnek a fészek (=köldök) jelentését. Láttuk, hogy a kalevalai réce a Vízanya térdét „gyepesedé kis dombtető"-nek nézi, s az inkeri monda fecske madara is füves „zsombék''-ra fészkel. Feltételezhető, hogy ezek a fészekrakó helyek a vulva szinonimái éppen úgy, mint a bátyai találóskérdés köldöke. Berze Nagy Jánostól tudjuk, hogy földünk szinte valamennyi népénél ismert a „világ közepédnek fogalma, amit a „világ köldöké"-nek is neveznek. Ez az a hely, ahol a felső, a középső és az alsó világot összekötő, az eget tartó világfa áll. A régi, szimbólumokban gondolkodó ember számára „minden emberi lakhely a Világ Közepén helyezkedik el, vagy hogy minden oltár, sátor, vagy ház lehetővé teszi a szintváltást és következésképpen az istenekkel való kapcsolatot, sőt (a sámánok esetében) az égbeszállást is" - írja Eliade. A bukovinai székely szerint „ott a világ közepe, ahol az ember jól érzi magát". A népdal még ennél is többet mond: „Szeretőm ölébe megyek, / Hogy a világ közepén legyek." így érthető, hogy sok népnél a föld vagy az ég köldöke azonos azzal a nyílással, amelyen át a világ egyik rétegéből a másikba lehet jutni. A képzet másik eleme a madár. A három adatban három féle: kacsa, fecske és pacsirta. N. N. Gurina szovjet etnográfus egyik tanulmányának címében a finnugor népeket azért illette a „vízimadarak népe" címmel, mert ezek mitológiájában és ábrázoló művészetében az új- kőkorszak óta igen nagy szerepe van a vadlibának, a hattyúnak és különösen a vadkacsának. Csemyecov szerint az obiugoroknál, a hattyúnak és különösen a vadkacsának. Csernyecov szerint az obiugoroknál a vízimadár az életet hozó totemős. A mai magyar néphitben a fecske a pacsirtával együtt „isten madara". A fecske viszi el a lányok tavaszi szeplő- it, ha elmondják neki a „Fecskét látok, szeplőt hányok" szövegű mondókát. Aki a fészkét leveri, annak családjából meghal valaki. Istensegítsi és zagyvarékasi hiedelem szerint is a pacsirta segítette Jézus menekülését, ezért áldotta meg az Isten. Általánosan elterjedt vélemény szerint, ha aratáskor megvágják kaszával, az illető meghal, vagy gyermekeit baj éri. Kálmány Lajos szőregi gyűjtésű állathangutánzó versikéjében a pacsirta az ég felé szállva Boldogasszonyhoz akarja vinni baltikáját, de elejti. Ez utóbbi adatban a vasszerszám és Boldogasszony (eredetileg pogány istennő) szereplése kapcsolatot teremt az inkeri mondával. Végül a tenger, mint az események színhelye, az ősi elemet, a vizet képviseli. Bátyai gyűjtéseim során az 50-es, 60-as években még erre a kérdésre, hogy „mi tartja a földet", általában így válaszoltak: víz. „Mindenütt víz van alattunk." Egy észt láncmese más szavakkal ugyan, de ugyanazt mondja, mint a bátyai találóskérdés, hogy tudniillik a tenger közepén van a világ közepe. „Mi van az udvarunk alatt? / Tenger van az udvarunk alatt. / Mi van a tenger közepén? / Kút van a tenger közepén. / Mi van a kút szélén? / Tölgyfa van a kút szélén..." Talán mondanom sem kell, hogy a tengeri kút szélén álló tölgyfa nem más, mint a világfa. A láncmese további része is érdekes a mi szempontunkból, hiszen a tölgyfa ága alatt oszlop, az oszlop végén lány, a lány térdén szita (ez volna a fészek), s a szita fenekén kakukk trónol. Itt is együtt szerepel a tenger, a fészek és a madár. „A legtöbb észak-ázsiai teremtés-monda szerint a föld az öröktől létező, végtelen őstengerből keletkezett" - írja a svéd ethno- lógus, Ivar Paulson. Ez a képzet ismert a Bibliában is, hiszen az Ószövetség Teremtés könyvében az áll, hogy kezdetben „Isten lelke lebegett a vizek fölött." A világ számos népe ismeri azt az elképzelést, miszerint a Földet egy vagy több állat (elefánt, teknősbéka, hal) tartja a hátán. Jómagam kiskunsági gyűjtéseim során találkoztam vele, s nem véletlen, hogy Ady is ismerte, hiszen így írt: „Ó Istenünk, hatalmas Cethal." Bátya 84
