Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium IV. (1. rész — fordította Szenyán Erzsébet)
Zaton hallatlanul szerény, bátortalan, udvarias ember. Inkább alacsonynak mondható, mozdulatai takarékosak és óvatosak, mint aki minél kevesebb helyet akar elfoglalni, hogy ne tűnjön fel környezetének. Keveset beszél. Ritkán szólal meg, akkor is csak néhány szót mond, esetleg egy mondatot, de mindezt olyan halkan, hogy alig hallani. Paradoxon, hogy Zaton a Rádiónál dolgozik, mert, mint már említettem, a folyékony, akadálytalan beszéd nem az erőssége. Ha valamilyen műsort készít velem, leültet a stúdióban a mikrofon elé, és így szól: - Na, most mondj valamit a közel-keleti helyzetről! Ennyi. Zaton elakad, elhallgat, és én tudom, hogy többet már nem is szól. Össze kell szednem minden erőmet, és magamtól kell beszélnem. És ekkor az élőhalott Zaton lemegy a lépcsőn a földszintre. A helyében minden ember, érezve, hogy itt alighanem szívinfarktusról van szó, jajgatna, ordítva kérne, könyörögne segítséget. Mindenki más, de nem a finom lelkű, visszafogott és mintegy röstellkedő Zaton. Ő, amikor leér, megáll görnyedten és zavartan a recepcióban üldögélő asszony előtt, és kezével a szívére mutat. Az asszony azonban gyanakvónak, bizalmatlannak és nyersnek mutatkozik. Hiszen késő éjszaka van, a vendégnek már rég aludnia kellene. Egyre élesebb, elítélőbb pillantásokat vet hát a férfira. Nem tudnak szót érteni - az asszony csak magyarul ért, Zaton meg csak lengyelül. Marad a mutogatás. Zaton gesztusa - a szívére tett kéz - egyértelmű: Zaton szívében hirtelen szenvedély gyűlt, Zaton nőt kíván. Elkínzott arca ezt még jobban hangsúlyozza - nőt kíván, méghozzá azonnal! Az asszonyban föl sem merül a kétség - tudja, hogy egy felhevült hímmel, undorító erotománnal van dolga, aki nem akar vagy nem tud az érzékein uralkodni. Felháborodottan fenyegeti meg ujjával a férfit. Zaton azonban nem hátrál, nem megy vissza a szobájába. Továbbra is, egyre tolakodóbban, a szívére mutogat, mert úgy érzi, hogy az rögtön megpattan és darabokra szakad. Az asszony megvetéssel és undorral szemléli. Ráadásul talán rádöbben, hogy alighanem ő a férfi vágyakozásának tárgya, s most már veszélyben érzi magát, hiszen az üres kastélyban, az erdőben, a néptelen környéken semmiféle segítségre sem számíthat. Kétségbeesett elszántsággal, dühösen és rémülten föláll, kezével az ajtóra mutat - egyértelműen a férfi értésére adja, hogy takarodjon ki, próbáljon másutt szerencsét. És Zaton szófogadóan kimegy. Imbolyogva elindul a számára ismeretlen úton, a kihalt, sötét, hangtalan erdőn át. Meg-megáll, fának támaszkodik, alig kap levegőt. Minden lélegzetvétel újabb fájdalmas görcs, minden lépés irtózatos kínszenvedés. Nyöszörög, szeméből ömlik a könny. Egyszer csak a sötétség, amelyben addig haladt, tömör hullámként önti el szemét - a ragacsos feketeség mindent elborít. Egy kórházban tért magához, nem tudja, mikor. Kiderült, hogy amikor elájult, már közel járt az úthoz. Hajnalban arra ment egy teherautó, a sofőr megpillantotta az árokban fekvő testet. Látta, hogy az illető még él. Berakta a vezetőfülkébe, és kórházba szállította. 10
