Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium IV. (1. rész — fordította Szenyán Erzsébet)
Keskeny ösvényen, meredek parton lefelé a folyóhoz. Aztán csónakon át a túlpartra. A fatörzsből vájt, pereméig vízbe merülő, keskeny csónak tele van emberekkel. Elég, ha valaki hevesebb mozdulatot tesz, mindannyian a vízbe borulunk. A gyors sodrású, széles folyó rohan, zúg, s mindjárt el is tűnik egy kanyarban. Kezemmel megérintem a hullámok taraját. Meghökkentő élmény: addig a pontig, ahol vagyok, a Niger már háromezer kilométert tett meg a Szahara poklán át, a vize azonban még mindig hűvös. A hőségben érezni lehet a folyó megváltó, üdítő jelenlétét, gyógyító erejű, élénkítő áramlását. Velem szemben egy kis padkán fiatal nő ül gyermekével. Jószerivel ő maga is gyermek még. Rámosolygok. Nem tudja, hogyan reagáljon. Lehet, hogy visszamosolyogna, de nem illik, hiszen idegen férfi vagyok. így aztán csak eltakarja száját perkál fejkendője sarkával, és tekintetét valahova messzire, a homokos partra irányítja. Tanzánia déli részén ismerkedtem meg Karl Hinz lelkipásztorral. Liwale közelében volt egy pici temploma, valójában inkább barakk volt, amelynek falait már úgy átrágták és átlyuggatták a szúk és a hangyák, hogy minden szélfuvallat friss, kellemes hűvösséggel töltötte meg a templom belsejét. A hajlott korú Hinz kicsiny nyája kihalóban volt. Hívei egyszerű afrikaiak voltak, akiket a németek erőszakkal verbuváltak katonának, amikor, még az első világháború előtt, Tanzánia német gyarmat volt, és Német-Kelet-Afrikának hívták. Épp akkor érkeztem, amikor a templom melletti szegényes kis temetőben temetés zajlott. Megálltam oldalt, s vártam, hogy végetérjen a szertartás. Az apró termetű, hajlott, imbolygó fejű, kopasz lelkész a kiásott sír homokos szélén állva beszélt valamit. Közelebb mentem, hogy halljam.- Hajoljunk meg az Úristen előtt, aki leküldte ránk ezt a halált - hallottam, amint a temetőben összegyűlt, mintegy tucatnyi emberhez szólt, akik szorosan egymáshoz simultak, hogy elférjenek egy csenevész akácfa árnyékában. - Köszönjük meg neki, igen, köszönjük meg ezt neki! A halál ugyanis megszabadít bennünket káros szenvedélyeinktől, nevetséges vágyainktól és értelmetlen törekvéseinktől. Tudjátok-e, mi is valójában a mi összes vágyakozásunk, amely annyira tűzbe hoz bennünket? Nos, semmi, bizony mondom, hogy semmi. A halál nemcsak azokra sújt le, akik meghaltak. A halál egyúttal az élők esendő voltát is leleplezi, eszükbe juttatja, hogy ők is csak porból vannak. A halál hatalmas dolog, mert a halál megértés és megbocsátás. Látja gyarlóságunkat, rövidlátásunkat, látja bűneinket, mégis kitárja karját, és befogad mindannyiunkat. A halál elnéző, így vétkeink ellenére is elvisz minket örök királyságába, és csak egyet akar - hogy benne legyünk! Körbenéztem az embereken. Vajon megértette-e közülük valaki a lelkész szavait? Álltak a kiásott sírgödör körül szomorúan, szótlanul, s mindegyre izzadt, öreg arcukat törölgették. A határok régebben harcot és gyűlölködést jelentettek. Területi és emberek közötti felosztást. A berlini fal a félelem határa volt, háború kitörésével fenyegetett. 22
