Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Orosz László: Igény az új európaiság iránt (Németh Lászlóról, 1946-ban)

népért csinálta a szigetet, annak azonban nem kell. „Hagyjátok ti a népet. A nép beveszi magát a záporálló szűrbe - övé a csutakunyhó, a zsombék ha kell, eltengődni és gyűlölni. Ezt építi ő a szerencsétlenség ellen. Ti pedig haljatok meg nemzetetekért, vagy legyetek árulói annak is, ha abból haszon néz, - csak lebújni ne akarjatok közénk; gyáván, tehetetlenül." (Pór Péter szavai a Cseresnyésben.) Megoldás azonban van: Cseresnyés Pór Péter szavaiból csak a saját kételyeit hallja. A szigetnek nagyobb összetartó erőt kell találnia: vallási erőt. A reménytelenségbe betoppanó nazarénus hozza az új igét: nazarénusnak kell lenni helyesebb nézettel.

Itt siklik le Németh végképp a realitás talajáról, vagyis inkább itt ismeri el maga is ezt. Az utópia a reális társadalmi keretek között nem valósulhat meg, útja nem találkozik a reális törekvések irányával. Hogy mégis tovább tudjon élni ható és alakító erőként, más szerepet kell találnia. A nazarénusok „magasabb eszméje" lesz, vagyis a transzcendens új megélése után sóvárgó emberek számára az új vallás. A Németh László-i eszme, amely irracionális szellemi törekvésből indult ki, majd megpróbált a valóság materiális adottságaihoz alkalmazkodni, itt ismét és véglegesen szellemi lesz. S itt lesz egészen tiszta Németh felfogása: minden változás alapja a vallás igényével fellépő, az egész embert igénylő és kitöltő új szellem. Ebből adódik a végső konklúzió: a társadalomból kivonulni és új társadalmat teremteni csak vallásos elszántsággal s szerzetesi szigorúsággal lehet. Az életforma összehasonlításából önként adódik a szerep összehasonlítása: a szigetesekre, vagy mint Németh maga nevezi néhány helyen: szigetes szektákra ugyanaz a feladat vár, mint a középkor szerzeteseire: hittérítés, a műveltség elmélyítése és terjesztése, és gazdasági reform. A társadalomból való kivonulás, mint életforma és mint feladat, bennük találja meg őseit és példaképeit.

A szerzetesrendekkel való összehasonlítás azonban még semmivel sem tette lehetőbbé a társadalomból való kivonulást s ennek pozitív, alkotó erővé válását. A szerzetesek kivonulását s ennek a kivonulásnak eredményességét két erő adta meg: a vallás és a szervezet, a hit és az egyház. A szerzetesek nem az egész világgal szemben álló harcosok voltak, hanem a szervezetten mögöttük álló egyház élharcosai, s vallásuk az őket kibocsátó társadalom vallásának csak felfokozott formája volt, nem azzal szembenálló új valami. Mik ezzel szemben a Németh által elképzelt szerzetesrendek? Egy ellenséges világ közepébe kidobott, szükségből mindenfelé hadakozó kis csoportok, összetartó vallásuk is inkább csak valami homályos sejtés és vágy. Németh ezt írja egy helyen: „A vallásosság nekem nem szemlélet, theoria, ahogy a görög mondta, hanem gyökér, a lelkemen rajtafeledt köldökzsinór, mely azon a bennünk lévő „mögöttünk"-ön át a sötétségbe visz. Sötétségbe visz, s mégis vért hoz onnét, minden táplálék közt a legfontosabbat.... A vallás nekem nem istenlátás, hanem üdvösségügy. Nincs köze az elhivéshez és a hitvalláshoz; a világképtől megtisztított religio minél erősebb, annál némább." (Tanú 1934, 334.) Ilyen vallásosságra egyéni üdvösséget talán lehet építeni, világmegváltást azonban nem. A közösség útja a kijelentés és az egyház. S itt ismét visszaértünk Németh sajátos kiindulópontjához: az egyéni lelkiismerethez. Végül is az egyén üdvösségét keresi, s az egyén és a közösség sorsa közötti mély és megváltozhatatlan kapcsolatra s ennek a kapcsolatnak teljes átélésére és becsületes vállalására mutat, hogy Németh a közösség megváltásának útján keresi egyéni üdvösségét.

A Bűnben és a Cseresnyésben, láttuk az előbb, Németh saját bukásának szükségszerűségét mutatja be. Mind a kettőben adva van egy eszmét hordozó ember s az átalakítandó világ: a kettő összeütközik s az eszmehordozó ember elbukik; az eszméről azonban ennek ellenére sem mond le Németh. Mivel az eszme megmarad, s a világ megváltozására nincs remény, az eszmehordozó embernek kell megváltoznia, hogy a kimenetel kedvezőbb legyen. Ez az Utolsó kísérlet tárgya.

Hőse, Jó Péter nem Németh László, sokkal kevésbé az, mint akár Horváth Endre (a Bűn hőse), akár Cseresnyés Mihály. Jó Péternek, mint Németh írja, „mélyebbről kellett jönnie

32