Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Sándor Iván: A helyzet tisztázására való törekvés nyomában (Németh László Proust-esszéje)
zadelő és a századvég homlokegyenest ellentétes nézeteiben - az emberi-történelmi helyzet megérthetőségének vágyáról, illúziójáról, kudarcairól. Hetven-nyolcvan éve a nagy művek, miközben szembenéztek koruk áttekinthetetlenségének dilemmáival, még szenvedélyesen taposták a megértés kalandjának útját. Innen jutottunk odáig, hogy a HELYZETET tisztázó kérdések egyike arról beszél: valóban olyan nagy baj-e, ha valamiről nem tudjuk, hogy micsoda? Beck András válaszol a saját kérdésére. Mit felel? Várjunk egy keveset. 2. A húszas-harmincas évek a magyar regény fénykorának és egyben a tizennyolcadik századi, tizenkilencedik századi után, fáziskésésének újabb időszaka. Ez akkor nem volt áttekinthető. Németh László pályájának azonban volt egy villanása, amelyben ezt mégis felismerte, hasonlóan Hamvashoz, Szerb Antalhoz, Halász Gáborhoz. Proust-esszéjében egyszerre néz szembe a művel, az európai meg a magyar regény viszonyával, és önmagával. Először huszonnyolcban, párizsi útján falja fel a Recherche-t. Az élmény éveken át kíséri, 1932-ben írja meg az esszét. Egy regény ritkán rázott meg ennyire magyar írót. Németh úgy érzi, baj volna, ha a Recherche-ről nem tudná megmondani, hogy micsoda. Ez az érzés, tájékozódási vágy, az önmagával való szembenézés igénye oly erősen hevíti át, hogy egymás után húzza maga elé az európai szellem, művészet akkor legfrisebb teljesítményeit, megírja a Freud-, a Gide-, a Pirandello-, az Ortega-esszét, elkezdi a Kritikai naplót, Joyce, Virginia Wolf, Huxley műveivel szembesíti a magyar regényt. Nemcsak a könyvtárnyi Proust-irodalom, de az újabb irodalomelméleti munkák - Jauss, Genette, Ricoeur, Zmegac - ismeretében is elmondható: már harminckettőben észrevesz a regényben sok mindent, ami azóta a század regényírásától és irodalmi tudatától elválaszthatatlan. Mindenekelőtt azt, hogy Proust „új fénytörésben" látja, mutatja be az embert és eszméit; azt, hogy egy regényhez való közelítés kiindulópontja: mi az író anyaga (mennyiben új és más), hogyan bánik vele (mennyiben új és más módon), hogyan talál formát a számára (mennyiben tör más ösvényt a regényírásban); továbbá észreveszi azt, hogy az emlékezés nem csak anyaga, hanem elrendező poétikai eleme a műnek, mivel Proustnál a dolgok az emlékezetben válnak realitássá. A harmincéves Németh László mintha a század utolsó harmadának hermeneutikai megközelítéseit előlegezné meg. Persze korszakának „Nyugatos"- esszényelvén (később odahagyta), amit előtte Babits, a továbbiakban Szerb Antal csiszolt ki. Azt is észreveszi, hogy a spontán emlékezésben nincs (nem lehet) egyenes vonalú haladó idő, elemzi azt, amit később az irodalomelmélet a regény- linearitás felbontásaként kezel. Azt mondja: Proust nem a képeket rendeli az idő, hanem az időt a képek alá; a regény építkezése: a kép születése, rezdülése, osztódása. Az időt így a prousti motívumok szívják magukba, az alak egysége helyére a hangulatok egysége kerül, a regény a folyamatos időt, „a korszakok szakaszosságába folytja." „A motívumok összeszövése, arányuk egy korban, a visszatérés 7
