Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Sándor Iván: A helyzet tisztázására való törekvés nyomában (Németh László Proust-esszéje)

és változás különböző korokban: ez az, amivel Proust regénye anyagát kézben tartja."

Németh ezekben az években az európai regény új teljesítményei felé fordul. Megérzi, látja, kifejti, hogy amíg a magyar regény „szegényedik", „megmerevedik", addig az európai regény a nagy megújulás korszakát éli. Már nem az - mondja -, ami volt, még nem mutatja teljességében, hogy mi, de formaelemeinek gazdagításával-átrendezésével úton van. A Proust-esszé ezeknek az újdonságoknak a sűrítése.

Tudjuk, ha Németh egy műbe ilyen intenzíven, énje meghaladásának igényével hatolt be, mindig egyetlen cél vezette: visszajutni önmagához. De alig ismerünk művet, amely olyan hatással lett volna rá, hogy erről a „bevált" körpályájáról kibilentette volna. A Recherche ezek közé a művek közé tartozott.

Korai hermeneutikát emlegettünk. Ezt azért visszavonjuk. Ám nem az ő módszere, és nem is a századvég elméleti megközelítéseinek javára. A Proust- esszének, a felfedezések találatain túl az adja a jellegét, hogy a regény-értelmezéssel, miközben a korszakot is értelmezi, eljut önmagáig. Nagy, korábban előtte ismeretlen „külső" és „belső" tájak együtt nyílnak meg. Számára Proust nem a másik, hanem a más. Mégis azt mondja: „Mennél messzebb vetődsz tőle, annál jobban kínoz a honvágy."

Mi a „messze"? És mi az, ami „kínoz"? Aki „Proust világából káprázó szemmel tér vissza, s meghökkenve néz körül", azt a természeti tüneményeknek kijáró érdeklődés hatja át, s az kérdezi önmagától - írja -, vajon ez a látszatra idegen, mégis „lelkűnkbe sűlyedt" tündérvilág a másodlagos-e, „vagy az az erkölcs, melynek nevében Proustot lebecsültük." A Recherche alkotója, mintha egyenesen neki mondaná, írja: „jól van szabjátok ki magatokra az emberieden emberiség példáit, legyetek hősök, én megpróbálok igaz lenni az érzelmeimben, ösztöneimben."

Ebből jön a Németh-pályán nem egyedülálló, de ilyen erővel őt máskor alig átjáró érzés, hogy ugyanis túlságosan bízott az aszkézisében. „Túlságosan magasra nyírta a lelkét - mondja önmagáról -, lefűrészelte az alsó ágakat, hogy felfelé szökhessen, s most sajnálni kezdi a lenyírt ágait, szegénységnek érzi a magasban himbáló koronát, a sebekkel teli, pőre, sudár tetején."

Ne foglalkozzunk az önjellemzés túlhabzásával. Kérdezzük azt: Mire gondolt? Mit értett a továbbiakban azon, hogy „Elvész az ország, melyben elfogynak az aszkéta szívek, olvastam mint gyermek Adyban, s Proustot olvasva úgy érzem, kár volt annyira szívembe fogadni ezt az igét."?

Már a következő mondatok megadják a választ. A felismerés nyelve, mintha egy másik íróé volna. Visszaigazolja a gondolat világosságát: „A nemesség nem csak aszkézisből áll, nem csak az „én" gőgös hozzáférhetetlenségéből, hanem a képzelet és ösztön-élet fejlett harmóniájából. Az erkölcs ne zsarnoka legyen a lélek mélyebb rétegeinek... Proust nagy tanulság az akarat nemeseinek. Senkit se csábítok arra, hogy az életét utánozza, mégis jó nevelő lehet..."

8