Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Görömbei András: Csöndország és Árvaföld (Buda Ferenc versei)
Az Arvaföld fölöttébb rideg létközegében monoton és értelmetlen ismétlődésben múlik az idő, az élet, a történelem pedig nem más, mint „hatezer éves gyötrelem". A Hózivatar, gyehenna kizökkent idejében a technikai civilizáció „a globális fölmelegedés / meg a globális elhidegülés" világát hozta el. A Túlélés ben az emberiét a „vakond-lét denevér állapot" elfogadása. A vers alapmotívuma a sokszor ismételt „túlélés leépülés". A nagy időtávot egybefogó szem együtt lát mindenkit, élőket, holtakat („ki még fölül, ki már alant"). Jellegzetes Buda Ferenc-i, disszonáns összegzéssel zárul ez a Katona József emlékének ajánlott vers (Mit sző a pók?): „Méltó visszhang csak esztendők után. / Petur, Bánk, Gertrud - drámahősök. / Ám Tiborénak az új évezred határán / örökösei itt sereglenek." Válasz ez a zárlat Buda Ferenc költészetének egyik régi kérdésére is. A Tanya-lmzám vetette föl ezt: „Kinek használ e dadogó beszéd? A szó magában mit ér?" Most Katona József klasszikus művének versbeli értékelése ezredvégi korítéletként szólal meg. A történelem változása drámahőssé szublimálta a történelem egykori szereplőit, de a nincstelenség, a nyomorúság nemcsak az egykori drámában, hanem a mai valóságban is továbbél, sőt „seregük". A Dal vakmerő egyszerűségű, páros rímes, kétütemű hatos sorai a tökéletesen birtokolt népdalformában vetnek számot a lét semmivé válásával, azzal a folyamattal, ahogyan a természet visszaveszi, magába vonja, újra a vegetáció részévé teszi az emberi lényt. A záróstrófa a rímelés bravúros módosításával, az önrímekre ráütő ellentétes értelmű rímmel ennek a természettörvény érvényű folyamatnak a tragikumát és kényszerű tudomásulvételét egyszerre fejezi ki: „Fű leszek, nád leszek, / lidérces láng leszek,/ világnak, magamnak/örökre elveszek." A dalforma más-más változatát reprezentálja két kazak népdal-fordítás. Az egyik a hazához való kötődés (Hej, hazám), másik a párját hiába kereső árvaság érzésének (A kicsi pacsirta) gyönyörű lírai vallomása. Oldottabb, játékosabb színeket két születésnapi köszöntő (Szekér tanár úrnak Kecskemétre, Köszöntő) hoz a fölöttébb komor versvilágba. Ezekben a gyöngédség, keserű bölcsesség, játékos kedv színezi, ellenpontozza az idő múlásán való tűnődést. A kötet két kiemelkedő darabja a Himnusz haza és a Vonatok. Buda Ferencet talán minden kortárs költőnél közvetlenebbül foglalkoztatja a népi kultúra. Költészetében változatlanul továbbélteti a népköltészet formavilágát is. Művészetéből kitűnik az a meggyőződése, hogy a népköltészet látszólag egyszerű formái a mai ember végtelenül bonyolult léthelyzetének, életérzésének kifejezésére is alkalmasak. A régi műformák mai megszólaltatása már eleve magában hordoz egy különleges szemléleti dimenziót. Vagy azt sugallja, hogy a bonyolult világ ellenére az alapkérdésekkel éppoly pőrén kell szembesülnie a mai embernek, mint őseinek, vagy azt teszi érzékelhetővé, hogy a túlbonyolított világ művisége lelepleződik, ha egyszerű műformákban veszi vizsgálat alá azokat a költő. A Himnusz haza (többnyire) párosrímű, kétütemű nyolcas sorai összetetten, sokrétűen tárják föl, hogy mit jelent a személyiség számára a haza. A „Homok-haza Szíkföld-haza" teljes világnyivá tágul a költeményben. A költőnek mindenhez személyes köze van, benne összegződik a történelem, ő látja az idő végtelen távlatait, azt, hogy miként keveredtek, éltek-pusztultak itt a népek, hogy rétegződik a tájba a történelem tárgyi emlékekként: „Rakosgatok félig vakon / bronztű sisak üres flakon // lókoponya lúd mellcsontja / törött mondat kettőspontja // ami lent volt itt van felül / mind az egész összevegyül // kő nyílhegyek kengyelvasak/ töltényhüvely tejestasak". A tárgyakhoz hasonlóan keverednek, gyúródnak össze a különféle népek a történelmi időben, „itt fortyog a fél kontinens / minden csontunk ambivalens / és örvénylik és kavarog / magyarok? vagy nem magyarok?" Kinyílik a táj, a történelem, a személyiség ebben a kitágult tér-időben méri fel sorsát, szándékait, lehetőségeit. A költői személyiség azonosul a tájjal, a hazával és annak történelmi és jelenkori kérdéseivel, melyek valamennyien a személyiség eszmélkedését szolgálják. Tele van ez a vers ambivalens elemekkel, ellentétes irányú kérdésekkel. Mégis mély kötődés és tiszta hűség, sorsvállalás sugárzik belőle. A haza a maga múltjával és jelenével megvallatja a személyiséget. A válasza a teljes sors felmérése és vállalása: „s én csak hebegek habogok/ dűlőiden elindulok// lesvén ahogy göröngyeid / fölisszák Isten könnyeit". Különleges kompozíció ez. A személyiség létkérdései állnak a tűnődés középpontjában, válaszok, kérdések sokasága sorakozik, de a költő nem tagolja mondatokra a verset. Egybefügg itt minden mindennel, a tagolásánál a fontosabb a részek beilleszkedése az egészbe. 82
